40. Családlátogatás
A következő hétfő délben Nóra és Kinga tűkön ülve várták Klárát. Szombat reggel járt Hosszúmezőiéknél családlátogatáson, és nem véletlenül választotta azt a napot. Ünige elmesélte legkedvesebb Oszijának, mennyire várja Nagyit, és tudta, nyugodt körülmények közt beszélhet az édesanyjával. Mivel más gyermeknél is járt már családlátogatáson, nem tűnt annyira ijesztőnek a bejelentés, mint az, hogy „Kérem, jöjjön fel az iskolába, mert problémák vannak a gyermekkel.”
— Hiába tettem meg minden óvintézkedést, megijedt a szándékomtól. Érezhetően megkönnyebbült, amikor szombat reggelt ajánlottam a látogatás időpontjának. Telefonon hiába nyugtattam, nincs semmi komoly, ideggomolyag volt, amikor ajtót nyitott. Példás rend és tisztaság fogadott, de hát erre is számítottam. Kávéval kínált, és teasüteménnyel, vert le a lábamról igyekezetével, hogy kedveskedjen, mintha élete függne a látogatásomtól. Amíg felszolgált, Csabára tereltem a szót. Férjével osztálytársak voltunk — nézett Nórára magyarázkodva —, de őt csak itt ismertem meg. Szemmel láthatóan megérintette az emlékezés. Kerültem bármely utalást a halál okára, vagy az alkoholizmusra. Majd Ünigét édesapjához hasonlítottam, párhuzamot vonva közöttük. Szivacsként szívta magába a Csabáról szóló információkat.
— Ügyesen vezetted be… — bólintott elismerően Nóra.
— Elmondtam aggodalmaimat göcsös igyekezetével és magányosságával kapcsolatban. Amikor a lényegre tértem, a torkomban dobolt a szívem. Elmagyaráztam, mennyire veszélyes praktikának találom a halott édesapjával való motiválást, s főleg, mert fölösleges is egy ennyire igyekvő kislány esetében. Hallatán a szeme lángot vetett a gyűlölettől. Azt állította soha nem motiválta ilyesmivel. Anyósát kezdte vádolni. Elmesélte, Veronika néni mutogatta Ünigének szülei és saját értesítőjét, példálózva, neki is így kell majd tanulnia… Aztán megmutatta kislánya ellenőrző könyvecskéjében a jegyeket, s megkérdezte: „Mondja tanárnő, mikor lett volna alkalmam azt mondani neki: Miért csak kilences? Nem tudom, mit tettem volna, amíg egyetemre jártam, ha nem ilyen szorgalmas és jó tanuló.”
— Gondolod, tényleg az anyósa… — szakította félbe Kinga.
— Ráismertem a jellemzésből Veronika nénire. Pont olyan, amilyennek leírta. Ezt tette annak idején fiával is. De ne vágjunk a dolgok elébe — jelezte Klára, hogy még sok a mondanivalója. — Kijelentette, már régóta szándékszik megtiltani e találkozásokat, de most ezzel betelt a pohár.
— Jesszus…
— Sikerült lebeszélnem róla, ha nem is ment egykönnyen. Azzal érveltem, Ünige nagyon ragaszkodik nagymamájához, s több rosszat tenne vele, mint jót. Inkább próbáljon beszélgetni kislányával, és felmenteni őt e teher alól…
— A kislány számára a nagymama feltehetően egy kapocs elvesztett édesapja felé — magyarázta Nóra.
— És ajánlottam, vegye fel veled — nézett rá — a kapcsolatot és kérjen tanácsot. Azzal győzködtem, te úgyis tudod, mi történt, amíg egyetemre járt, mennyit hagyta magára. Azt mondtam, tőlem érdeklődtél e felől, s én is tőled tudom. Gondoltam, ezzel eloszlatom félelmeit, nem kell rettegnie, hogy feljelented a gyámhatóságon. Azt ígérte „Igen, igen, majd beszélek vele!”, de láttam, csak le akar rázni. Szembesítetem ezzel. Azt felelte, mit fog segíteni Ünigén, ha feltépjük a már-már hegedő sebeket.
— Tehát a sejtés beigazolódott. Rossz tapasztalatai lehetnek a pszichológusokkal. A legtöbb gyermek bűntudattal éli meg, ha elhagyták, és ezen emlékekkel való szembesítés fájdalmas. Sokan ijednek meg ezen élményektől, és hagyják abba a terápiát. Másrészt a kislány a családi erőszak látványa után pszichológushoz került. A családi szennyesükben való vájkálás sem lehetett kellemes élmény. Leírta a szakmát. Jó munkát végeztél — fejezte be Nóra.
— Te nem tudnád rendszeresen behívni magadhoz, hogy… — ajánlotta Kinga.
— Nem. Egyrészt meghaladja képesítésemet, iskolapszichológus vagyok, nem terapeuta. Másrészt szülői beleegyezés nélkül nem is tehetem. Ellenkezik a szakmai etikával. Harmadszor pedig szülési szabadságra készülök — mutatott növekvő pocakjára. — De elharaptál egy mondatot… Azt mondtad, mindent a maga idejében. Mit akarsz még megosztani velünk?
— Mivel láttam, anyós és menye nem beszélnek, gondoltam, kézbe veszem az ügyet. A kislánytól tudtam, hánykor hozza haza a nagymamája, és „véletlenül” találkoztam az állomásra tartó Veronika nénivel.
— És?
— Beismerte, még óvodás korában tényleg mutogatta neki az ellenőrzőket, de tagadta, hogy ilyesmivel próbálná rávenni a szorgalomra. Ő is vette észre, a kislány halott édesapjának bizonyít, és megtárgyalta már saját pszichológusával, s azóta tudatosan kerül minden hasonló utalást. Csabának minden jeles értesítője után ajándékot vett, de tudja, akkor hibát követett el.
— S akkor ki? — hökkent meg Kinga. — Hiszen, amint mesélted, mindkettő őszintének tűnt…
— Szelektív emlékezés. Valamelyikük, feltételezem az édesanya, de ugyanúgy lehet a nagymama is, elejthetett valamikor egy-két hasonló lélekgyilkos mondatot. A kislány pedig azóta sem tud az „átok” alól szabadulni. Ami örvendetes, úgy tűnik, nem ismétlődő jelenség. Ám még az is elképzelhető, Ünige maga építette fel magának ezt az illúziókra épülő várat. „Ha jó leszek, és jól tanulok, talán Apu visszatér”.
— De hát tudja, hogy meghalt… — meresztett nagy szemeket Kinga.
— Tudatában az álom és a valóság összemosódik — magyarázta Nóra. — Felnőttel is megtörténik. Egyik példája a vágyelvű gondolkodás. Gondolj azokra a szülőkre, akik szentül meg vannak győződve, csemetéjük egy földre szállt angyalka, vagy zseni. Mi „kissé” másképp tapasztaljuk.
— S akkor mit tehetünk?
— Nagyjából semmit, amíg a lelki sérülés újabb jelét nem tapasztaljuk — világosította fel a többieket Nóra.
— Én megpróbálok a kislánynak segíteni, hátha jövőre sikerül tovább jutnia… Talán egy sikerélmény meggyőzi „Eleget bizonyítottam!”
— Ha támaszt kap, már az is hasznos lehet. Sok alkalmad lesz beszélgetni vele. De felfogtad, mennyi időt rabol el majd saját családodtól? Jó, nem szóltam semmit, azt is halkan mondtam… — emelte fel védekezően kezét Nóra, jelezve, ismeri kolléganőjét.
— Hosszúmezői Ünige édesanyja keres — szólt Klárának Avasi Dénes. A fiatal tanárnő meglepődött. Nem számított a látogatásra. Miközben a tanári ajtaja felé tartott, azon tűnődött, minek köszönheti, hiszen Ünige körül semmi érdemleges nem történt az utóbbi napokban.
— Erre tessék — hívta Enikőt a matematika szertárba, majd hellyel kínálta. — Mi járatban? Megkínálhatlak egy kávéval?
— Köszönöm, ebben az órában nem kérek, egyébként sem szeretnélek feltartani. Kell a tanárnak is a szünet, ki kell pihennie magát következő órája előtt. Csak meg akartam köszönni, hogy foglalkozol a kislányommal, és szeretném megkérdezni, mivel tartozom.
— Semmivel. Öröm dolgozni vele.
— De… rengeteg idődbe kerül, és… Nem lehet, hogy…
Klára mosolyogva szakította félbe.
— Ha jól tudom, egyetlen vizsgád maradt el az egyetemen, ugye?
— I-igen… De hogy jön ez ide?
— Nem jelentél meg. Egy cigányasszony hatodik gyermeke elkékült… Nem hiszem, hogy kitömte a zsebedet.
— Nem én mentettem meg, hanem…
— Igen, az orvos, de ha te nem veszed észre idejében a bajt… S ekkor még elértél volna a vizsgára. De…
— Nem csavarokkal dolgozom. Nem hagyhattam ott… — húzta ki magát Enikő.
— Még vizsgád árán sem… Pedig akad még nővér az újszülött osztályon. Én is ugyanazokkal a csavarokkal dolgozom — hárított Klára, majd mosolyogva fűzött magyarázatot jól informáltságához. — Öcsém rezidens a szülészeten.
Egy ideig Enikő még ellenkezni akart, de hiába kereste a replikát. A csengő hangja aztán végleg megszakította a beszélgetést.
Klára elégedetlenül fogta meg a VII. D katalógusát. Lehet jó alkalom lett volna most megmondani Enikőnek, Ünigét ennek ellenére még mindig szükséges pszichológushoz vinnie. Annak reményében ajánlotta fel a tegezést, hogy közvetlenebb viszonyban talán nagyobb befolyása lesz rá. Hiszen minden egykori osztálytársának férjével-feleségével tegeződik. Csapdának bizonyult. Nem merte kockáztatni a kapcsolatot.
Enikő is gondterhelten indult haza. Már a trolibuszon jutott eszébe, pénzt adott kislányának, vegyen magának egy új Adidast. Négy hónap alatt már ki is nőtte a régit. Hirtelen megnőtt az utóbbi időben, s a lába se maradt ki ebből, pedig még az ötödiket sem járta ki. Rövid idő alatt gyakorlatilag egész ruhatárát ki kellett cserélni. Szerencsére nem fia van, hiszen Csaba mesélte, néha két számot is ugrott új cipőjének a mérete. De hát mikor menjen el vele? Az üzletek este hatkor zárnak, mire mindketten hazaérnek… Cipőt pedig próba nélkül felelőtlenség vásárolni. Nyugtalanul sietett hazafelé, nem kellett volna ráhagynia. Mégiscsak egy gyermekről van szó!
Amint hazaért keresni kezdte az új lábbelit. Hamar rájött, hiába, hiszen biztos abban ment ma iskolába. Ott nem találkozott vele, titokban akart beszélni Klárával. Végre megszólalt a csengő. Ünige is azzal rontott be a házba:
— Ni, mim van! — dicsekedett a márkás Adidas-szal. Ám édesanyja tekintetét látva arcára fagyott a mosoly.
— Ezt milyen pénzből vásároltad? — jutott szóhoz Enikő első meglepetéséből. Egy ehhez hasonlót ezelőtt négy hónappal nem vett meg neki. Arra Ünige élete első kamaszos kirohanásával reagált erre, azt bizonygatva, mindenkinek ilyen van, csak tőle sajnálja az anyja! Most pedig nem akadékoskodott a szűkre szabott kereten. — Honnan loptad?
Mert hát a családi kassza kifosztása is lopás. Eddig nyitva állhatott a kislány előtt a fiók, ahol a pénzt tartotta. Megtörtént, hogy Ünige éhesen maradt, mert elfogyott a kenyér itthon, de engedély nélkül akkor sem nyúlt hozzá! Akkor megbeszélték, ilyen esetekben elvehet pénzt. Azóta mindig banira elszámolt. Kamaszodik, látja az újgazdag gyermekek példáját, s kívánja. Hova zárja előle?
Ijedten lépett a fiókhoz és kirántotta. Mennyi is volt benne reggel?
— Nem loptam! Számold meg! Nem vagyok tolvaj!
— Ezt abból a pénzből, amit adtam, nem vehetted meg!
— Kipótoltam! Mindenkinek ilyen van, és…
— Miből? — folytatta Enikő a rendőri vallatást.
— A zsebpénzemből!
— Miféle zsebpénzedből? — nyomta meg a birtokos szótagot.
— Amit Nagyi szokott adni! Csokira!
A hirtelen beálló csendben farkasszemet néztek. Enikő agyára ment a vér. Ötödikes gyermeknek zsebpénzt, ki hallott ilyent! Sohasem találkozik anyósával, és lám mégis beleszól az életébe! Persze, azért adja, mert le akarja járatni! Neki bezzeg van miből!
— Mennyit?
— Heti egy nagy tábla csokira. Mert te sohase veszel nekem!
Az igazság nagyon tud fájni… Kegyetlenül. Mióta két munkahelye van, már nem szűkölködtek, de hát a régi reflexek nem egykönnyen törülhetők ki a tudatból.
— Mióta kapod? — kérdezte, ha lehet még élesebb hangon. Amilyen a kérdés olyan a felelet.
Végül nagyot dörrent a fürdőszobaajtó, majd a retesz is elfordult. Egy garzonlakásban nem lehet máshova menekülni. Elég csapdahelyzet, főleg ha a szülőnek egy idő után WC-re kell mennie. A „Jössz te majd vacsorázni!” — ilyen hidegháborús állapotban elég vesztes stratégia, főleg ha a gyermek már máskor is duzzogott éhségsztrájkolva — méghozzá sikeresen. Enikő egy ideig halogatta szükségleteit, de minél inkább koncentrált, az inger egyre erősödött. Már épp fel akarta adni, amikor elfordult a retesz és kinyílt a fürdőszobaajtó. Ünige bátortalan fejecskéje jelent meg a megrepesztett ajtónyíláson.
— Anyu, kérlek, adsz egy betétet?
— Jesszusom! — futott ki Enikő száján, s kapkodva vette elő táskájából az aznap vett csomagot. Nő lett a kislányából! Máris? Neki csak hatodikban… Igaz az elején, és már ötödik osztály vége… Istenem! És ő még sohasem beszélt Ünigének erről. Segítő szándéka viszont falba ütközött:
— Fel tudom tenni! — zárkózott be ismét a kislány.
Megkövülten állt a fürdőszoba előtt, békülési szándékkal, bár a vizelési ingertől egyik lábáról a másikra állva. Bűntudata elmosta az anyósa iránti gyűlöletet.
— Adsz, legyen holnap az iskolában is? — jött elő a kislány a fürdőszobából.
— Azonnal, csak… — jelezte, neki is vannak sürgős elintéznivalói.
— Ki tanított meg? — érdeklődött, amikor előjött. Ő is a kanapéra ült, és kislánya vállára tette a kezét.
— Nagyi… — nyelt egyet Ünige, mint aki kénytelen darázsfészekbe lépni.
Az ölelő kéz lehanyatlott, de ezúttal már nem robbant ki belőle a düh, képes volt megfékezni indulatait. Ismét…
— Gyere enni… — keresett menekülést a csapdahelyzetből. Szó nélkül költötték el a vacsorát. Utána is alig váltottak szót. Ki, miért, de egyik sem kezdeményezett.
Enikő egész éjjel forgolódott. Csak azután nyugodott meg, miután eldöntötte, tanácsot kér Gyöngyitől. Ám barátnője miután végighallgatta, furán reagált.
— Megtette, amit neked kellett volna. Mi a baj ezzel?
— Nem érted? Ötödikes korodban neked adtak zsebpénzt? Egy ekkora kislánynak…
— Akinek megjött a ciklusa… Mikortól adtál volna neki? Neked mik… — harapta el a szót barátnője, de
Enikő nem kérdésére figyelt, érvelését folytatta.
— A szülői értekezleten mesélte osztályfőnöknőjük, Fogarasi Pistikét megfogták a cigarettázni az iskola WC-jében. Berényi Bandin megérezte egyik nap az alkoholszagot. Reggelente egyedül van, s a szomszéd fiúkkal elment sörözni. Ő a „prücsök” a bandában. Benedek Alpárnak megtiltották a szülei a számítógépes játékokat, rá egy hétre egy internetkávézóban találtak rá! Kiderült, már régen csinálja. Igaz, Benedekéknek sohasem kellett a fogukhoz verniük a garast. Geréb Anikó ellopta a konyhapénzt, hogy olyan ékszert vegyen magának, mint a szenátor kislányának van! Ez mind az osztályukban történt! Az iskolában már akad olyan nyolcadikos, aki megkóstolta a marihuánát! És nem fiú, hanem lány! Általános iskolában, Gyöngyi! — emelte fel a hangját. — Miként ellenőrizzem, ha még saját pénze is van?
— Az olyan gyermeknek veszélyes szabadkezet adni, aki megbízhatatlan, akit eddig nem tanítottak meg a pénz használatára. Aki mindig a „Kéérleek!’-kel zsarolta ki a pénz arra, amire neki kellett, de sohasem kellett beosztania. Milyen büszkén mesélted még a szülői értekezlet másnapján, hogy a te lányod minden banival elszámol. Nézd a jó oldalát. Képes négy hónapon át megvonni a csokit a szájától, mert nagyon vágyik egy divatos cipőre. Ez a kislány be tudja osztani a pénzt! Ismeri az értékét! De te tudtad, mennyire vágyik rá? És ne feledd, nem anyósoddal vásároltatta meg! Irigyellek! És azt hiszem, sokan ezt tennék!
Enikő nem válaszolt, hanem a kezébe temette arcát.
— Ijesztő, hogy már kamaszodik, ugye? Jönnek a lázadások, és támaszod nincs… Aki villámhárító legyen, ha tombol a follikulin…
— S most mit tegyek? Adjak neki még több pénzt? Mire fel?
Gyöngyi csak jókora szünet után válaszolt.
— Hogy tényleg jusson csokira. S kösd ki feltételnek, mást nem vehet belőle, ha már a csokipénzét Hagi Tudoseként[1] gyűjtögeti „nemesebb” célokra. De minimum egy csoki-különlegességet vegyél neki. Két rossz közül választd a kisebbiket — látott bele Gyöngyi barátnője lelkébe.
A hármas inkubátor riasztója megszólalt, abba kellett hagyni a beszélgetést.
[1] Hagi Tudose (ejtsd: Hadzsi Tudosze) a román irodalom fösvénye.
