Anyámnak rózsaszín ruhát álmodtam,
alján tíz tűzvirág lobog, bárhol van.
Legszebben parázslott azon az este,
mikor lelke égi ágyát kereste.
Könnyedén lépkedett a sírokon át,
üdvözölte minden elhunyt rokonát.
Ösztövér karjához fejfák simultak,
lábnyoma őrizte tovább a múltat.
Véghez vitte rendre, mi földi dolga volt,
glóriát font köré szótlanul a Hold.
Kérdeztem zokogva: Ki lesz már nekem?
nem felelt, csak libbent rajta lágy selyem.
Ölébe hajolva nyugodnék talán,
lennék még gyermeke köténypamlagán.
Betakarná arcom kis bársonykeze,
miként jámbor lelkét Isten fellege.
Ablakán zörgetek, nem hallik ki nesz.
Előttem ért haza, – jöttem senkihez.
Anyámnak rózsaszín ruhát álmodtam,
alján tíz tűzvirág lobog bárhol van.
