Tenyered gödrébe vágyom, mélyére
kucorodnék. Nem zavarnálak nagyon,
lepedődre gurulnék, ha szomjazom,
és te is látni óhajtanád pőre,
telt húsom. Éppen csak magamra húznám
a vászonráncot, – ne keress sokáig –
engem láthatsz újra, fejtől-bokáig.
Becézget a kezed, a nyelved, hitvány
enzimekkel bontod ízvirágomat,
s megadón várom halhatatlanságom
pillanatát. Először lassan átfon,
majd óvatosan összeroppant fogad.
Tiéd lettem. Benned ragyogok sután,
míg te sírsz gyöngymazsola-lelkem után.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.08. @ 05:22 :: Zajácz Edina