Ha szeretnél, ólomkatonám lennél.
Rendíthetetlen, akit csatornavíz
tőlem el nem mos, szám íve volna híd
minden telt meder fölött, míg nem lesz tél.
Ha szeretnél, ezüstöddel hullanál
rám, s én magamba szívnálak, mint jó mag,
hogy még tavasz előtt kivirágoztass
a felénk járónak. Volnék ingaszál,
karcsú derékkal fukar időnk végén
karodba szakadnék, te különc fémlény.
Ha szeretnél, benned lehetnék atom,
kék lánggá nőve mérgeznénk magunkat
– mikor az élet nekünk már megunt pad –
úgy háromszázhuszonhét és fél fokon.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.07. @ 09:33 :: Zajácz Edina