Lennék réten üres csigaház, azt várva, hogy egyszer
sétádon majd észreveszel, s inged zsebe szállást
nyújt nekem. Így érnénk fel a hegyre mi ketten, ahol sok
percet töltöttél már nélkülem, álmaid útján,
csendesen. Én azt kívánnám: tenyeredbe tegyél és
fénytelen, árnyas házamat úgy simogasd, ahogy arcod
fújja az alkonyi szellő. Pirkadatig figyeled lágy
ívem, s reggel olyan szépnek látsz, mint amilyen szép
most a felettünk felragyogó nap. Szíved örökké
engem akar maga mellé társul. Nem születik szó
benned a vágyra, amellyel kívánod, hogy a csontom
hajlékod legyen. Akkor megtöltöd meszes, árvult
testemet egy soha nem múló szerelemmel, a fákat
nézed, s érzed, meghallgatta imáidat Isten…
