Hé, te kutya! A lábamra vizelsz…
Minden reggel. Undorodom tőled.
Szólok a vadásznak, agyon lőhet,
akkor majd kóbor-nyugalomra lelsz.
Hé, te fiú! Ráncos szoknyámra hánysz,
minden héten részeg dalt hallgatok.
Ahogy újrakezdi, majd felnyihog:
feleségül vegyelek, arra vársz,
akkor tán megszólalnál? Hé, te lány!
– magasra emel, majd visszapakol –
A fél karod elhagytad valahol,
nem baj, úgyse leszel már gardedám.
Nevet, aztán halkan csókot kérlel.
Adnék, ha volna szám. Rajzolni kezd.
Mindig másikat rajzol, s rám ijeszt:
Legközelebb odafestem vérrel.
Folyton ordít velem, megint híztál,
biztos teherbe estél, te céda!
Csak az eső zuhog évek óta,
bennem harmincnyolc meddő nyár sír már.
Érints meg! Csupán szalmabáb vagyok.
Gyújts fel, s ha már lángolni fog ledér
testem, fekete nászunkba fehér
foltnak egy szivárványt csomagolok.
