Egy hokedli, egy kötél, egy szálfa,
riadt szemed láva villanása,
ennyi elég döntésedhez éppen,
hogy velem se legyél engedékeny.
Kis hokedlin az öledbe ültem,
néztem, ahogy szavam rád derűt csen,
lógtam rajtad akár egy rongybaba,
s hajtogattam: én szeretlek apa.
Köteledből készítettél hintát,
búgó gerlék ágai közt vitt át,
míg mesélted milyen kincs a hűség,
arcomra szűz álmot szórt a hűs ég.
Derék szálfa csalogatott akkor,
szádban roppant fanyarul egy vackor,
kávéinged nem lakta már senki,
én nem, én nem tudtam észre venni.
Őzet véltem sivítani este,
a hurokban rémlett apám teste,
újra láttam a vergődést, a kínt,
ahogy könnyein át még rám tekint.
