Az én portékám hibás, törött,
fejemben kusza minden gondolat.
Kupecek zsongnak szívem fölött,
pásztázzák ruhámon a gombokat.
Fürtjeimen cikázik a nap,
keblem gödrében veríték pihen.
Csípőm ívén lágy selyem tapad,
buja mámorra csábít íriszem.
Finnyás, kinek nem kell e montázs,
életemben sem hallottam ilyet.
Sokan vinnék, nagy a tolongás,
egyik alkuszik, más duplán fizet.
Szakadék karimáján állok,
mégis derűsen legyintek folyton;
Szemüket benőtte a hályog,
s könnyeimet nevetésbe fojtom.
Nem leszek olcsó zsákbamacska,
hiába áhítoznak, emberek!
Maguk között mind olyan marha,
hogy balsorsát licittel vegye meg?!
Fiam béna, én árva, te vak,
világtalan a legnyomorultabb!
Ha van, kinek Isten szemet ad,
gyöngygyopárom tenyerébe hullhat.
Méltóságom csendben hazavisz,
féltett portékám itt nem kelendő.
Nyavalyás lelkem vacogva hisz;
társat rendel mellé a Teremtő.
