Hallom.
Fohászos hangjait
régóta ismerem.
Néha mást mondott,
néha néma volt,
néha nem szállt utánam,
s nem mindig jött velem.
Most újra hallom.
Felismerem,
Ez az a harangzúgás,
amelyben megmártóztak a házak
tisztafényű vasárnapokon,
a házak elött emberek álltak
és megáldották a reggelt,
míg egymásra vártak.
Ez az a harangzúgás,
melynek minden szólamára
újabb galambrajok riadtak
s kaptak szárnyra,
hogy lassú, lágy körökben
békét hintsenek szét a tájra.
Ez az a harangzúgás,
amely szelíd szőlődombokon
bújócskát játszott,
s a szél, hogy megtalálja,
apró futamokra váltott.
És ez a harangzúgás
verte fel azt a némaságot,
mely átkot szórt, tengernyi átkot,
mely bűneit titokban szülte,
félelmet és vért szült.
Nem túl régen
és nem túl messze.
És ez az a harangzúgás,
mely karácsonyi imáink
gyertyafényét az égig emelte.
Emlékszel?
Amikor lehajtott fejjel
áhitoztunk a jelre…
Ez az a harangzúgás.
Fohászos hangjait
régóta ismerem.
Néha mást mondott,
néha néma volt,
néha nem szállt utánam
s nem mindig jött velem.
Most újra hallom,
mert általad létezem.
Mosolyog, s lassan feloldja
embernyi bűneimet
az Istenem.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.11. @ 12:11 :: Acsádi Rozália