Avi Ben Giora. : Egy anya tragédiája 14.

Nyomtatás

Amint az asszonyok végeztek a konyhában, visszatértek a nappaliba…

— Mi történt veletek? Olyanok vagytok, mint akik nagyon keseregtek.

— Ami azt illeti, lenne okunk keseregni, hogy öregedünk, de minek. Jól kibeszéltük magunkat. De ideje lenne hazamennünk.

— Hívok taxit.

— Ne fáradj János, majd én hazaviszem őket — ajánlkozott Margit. — Én nem ittam csak egy pohárral, és annak van már két-három órája. Gyakorlatilag nem nagyon mutatható ki szondával.

— És hogyan jössz vissza?

— Ha nem gond, hogy én vezetem Tiborék autóját, és utána ugyanazzal visszahozom magamat ide? Talán így én olcsóbb vagyok, mint a taxi.

— Okey — adta meg magát Tibor. — Akkor te leszel a sofőr.

Felszedelőzködtek, és elindultak. Mire Margit visszaért, János eltüntette a vacsora romjait, és a konyhában is rendet csinált.

— Minek ajánlottad fel, hogy hazaviszed őket, nem tudom — korholta János Margitot. — Nem azért, mert friss a jogosítványod, hanem mert biztosan fáradt vagy. Kibírtak volna párszáz forintot egy taxira. Azt már nem említem, hogyha, ne adj Isten, valami történik útközben…

— Te mindig a legrosszabbra gondolsz. Láthatod nem történt semmi, rendben hazaértem.

— De történhetett volna. Én biztosan nem adtam volna kölcsön az autómat.

— Ezt jó tudnom előre. Akkor, ha a miénket megkapjuk, én nem is használhatom?

— Ugyan már, most miért kukacoskodsz velem? Te a feleségem vagy.

— Kár, hogy nem hallottad, amit a konyhában beszélgettünk.

— Miért, mit beszélgettetek? Biztosan valami jó rázós témát, mert látszott rajtatok, hogy valamiben nagyon nem jutottatok dűlőre.

— Smojci olyant akart kérni tőlem, amire egyértelmű nemet mondtam, pedig ritka, hogy pont őt utasítsam el… Engem akart megkérni, hogy amíg cirka egy hónapot otthon lesz a szülés után, én vegyem át a napi bevételt, és vigyem be a bankba. Nincs is időm rá, meg túl nagy felelősség.

— Igazad volt. Viszont ezzel a kocsikölcsönzéssel elérted azt, hogy esetleg visszadobja a labdát. A kölcsön autó is van akkora felelősség, mint a bevétel bankba juttatása.

— Azt majd te valahogy elintézed neki.

— Én ugyan nem! Eleve fura, hogy erre miért nem Tibort kéri. Ő is üzletember, és mégiscsak a felesége. Vagy nincsenek közös kasszán?

— Nincsenek! Angéla valamiért nem akarja, hogy Tibor tudomást szerezzen… illetve belelásson az üzletmenetébe. Ő sem tudja, hogy Tibornak hogy megy a fagyizó.

— Ez több mint furcsa. Nem bíznak meg egymásban, vagy miért csinálják ezt? És most jönnek a gyerekek is. Már nem élnének jól?

— Nem hiszem, hogy ez a gond. Smójci e téren mindig fura volt. Mindenben hajlandó közösködni, de a pénz, vagy érték az tabu téma nála. Senkiben sem bízik meg, ezért vágott mellbe a kérése.

— Sikerült egy darázsfészekbe nyúlnod. De én is mesélek neked valamit, vele kapcsolatban. Tibor kissé spicces lett, és nagyon kiadta magát nekem. Elmondta, hogy Smójci csak ráerőszakolta magát, mert úgy gondolta, egy pénzes pali jó lesz az elrugaszkodáshoz. Az elején még nem is lett volna gond, de egyszercsak kibujt a szög a zsákból. Kiderült, hogy Angéla velem akart volna kezdeni, de te voltál a gyorsabb.

— Ezt nem komolyan mondod? Mibe estünk bele!

— Sajnos a legkomolyabban. Ám ne mutassuk ki nekik, ha legközelebb találkozunk. Tegyünk úgy, mintha nem is tudnánk semmiről.

— Könnyű ezt mondanod. Nekem ő a legjobb barátnőm. Mindig elmondott nekem mindent, nem értem, hogy pont ezt miért nem? Nem azt mondom, hogy az ő kedviért lemondtam volna rólad, de megbeszélhettük volna. Akkor őket csupán a koszos anyagiak tartják össze. Mind a kettő szeret jól élni, és kialakítottak valami olyan formát, ami mind a kettőnek elfogadható. Pusztán azt nem tudom, ebbe hogy fog egyszerre két gyerek is beleilleni.

— Jó kérdés, de jobb nem beleavatkozni.

Korán reggel megszólalt a telefon.

— A fene egye meg, ki az az elvetemült alak, aki ilyen korán telefonálni mer? — dühöngött János.

— Hagyd a fenébe! Akinek fontos közölni valója van, az úgyis visszahív később.

— És ha mégis valami fontos?

— Ki lehet, aki ilyen korai hajnalban, fontosat akarna közölni velünk? Anyám biztosan nem, mert ő még akkor sem hívna, ha éppen a halálán lenne. Mindig is tisztelte azt a szokásomat, hogy szeretek aludni. A te szüleid meg szintén nem, mert tudják, ez az egyetlen napod, amikor aludni tudsz, ha nem vagy ügyeletben.

Közben megszűnt a kellemetlen csengés, de pusztán csak azért, hogy utána újult erővel folytassa.

— Na, akkor csak kettő egy lehet: vagy a kórházból hívnak valami súlyos esethez, vagy Smójciék.

— Megyek, felveszem — mászott ki a meleg ágyból János.

— Jó reggelt! — szólalt meg egy vidám hang a telefon másik végén. — Elnézést a korai zavarásáért, de egy örömhírt kell közöljek. Megszülettek a gyerekeink. Röviddel utána, ahogy Margit elment, Angéla rosszul lett. Azonnal hívtam a mentőket. Rögtön bevitték a szülőszobába, de körülbelül egy óra múlva áttolták a műtőbe. Anya és gyerekei egészségesek és jól vannak.

— Kösz szépen az értesítést. Gondolom, mi az elsők közt vagyunk, akikkel megosztottad a hírt, Tibor. Gratulálok! Még csak annyit árulj el, hogy fiuk vagy lányok, és mikor mehetünk meglátogatni őket?

— Vegyes! Egy fiú, egy lány. A névadással még gondban vagyunk, de előbb-utóbb úgyis megegyezünk. Az Üllői úton, a Klinikán vannak. Már délután bejöhettek, ha nem lesztek fáradtak.

János unottan tette le a telefont.

— Ezzel várhatott volna. A legszebb álmomból vert fel. Igazán várhatott volna legalább délelőttig.

— Nem kell ezért korholnod. A boldog apák, mindig ország-világ tudomására akarják hozni az örömhírt. Gyere, bújj vissza, és próbálj meg visszaaludni. Aztán majd eldöntjük, bemegyünk -e meglátogatni őket. Amúgy is mennünk kell Vicusért a szüleidhez, utána elmehetünk, és el tudjuk hozni az autót is.

— Majd meglátom még. Sok kedvem nincs, de a kocsit elhozom apáméktól, mert ki tudja, mikor kapjuk az újat. Nekem fontosabb, mint nekik, akkor is, ha a nevükre írattam.