Úgy látszik, nem lennék jó gonosztevő. Még egy kislányt sem tudok megölni — elmélkedett Michael, és ezzel el is vette a kést az eszméletlen csöppség mellkasától.
Az egész város néma tiltakozásba burkolózott, mintha nemtetszését akarná kifejezni. Érdekes volt a szokásos nyüzsgés teljes hiánya, ezért olyan hangok váltak hallhatóvá, melyeket az ember igazán észre sem vesz, ha csak végigrohan egy-egy utcán. Tűz ropogása egy kukában, melyet egy hajléktalan gyújtott meg, egy üres sörösüveg leesik a dobozok széléről, és a távolban is hallani, ahogy ripityára törik, majd az egész sikátort belengi az üveg utolsó másodpercének visszhangja. Remélem macska, és nem patkány — futott végig a gondolat fiatal barátunk agyán. A helyzet furcsasága mosolyt csalt az arcára, mert méretüket tekintve, a kettő között nincs jelentős különbség. Bizony, nem éltél addig nagyvárosban, míg nem láttál egy akkora rágcsálót, ami felér egy átlagos házimacska méretével…
A mosoly azonban gyorsan eltűnt az arcáról, mikor az idilli hangvilág zenekarába egy új tag lépett be, méghozzá szó szerint! Lépések, az ő lépéseik, ide tartanak! Tényleg nem lennék jó gonosztevő. Itt van előttem temérdek autó, de egyet sem tudok feltörni. Íme, egy újabb csodás példa a tehetetlen fiatalságra: otthon vagy kollégiumban tartott, kínai kaján, zacskós levesen és anyuci főztjén nevelt, heti harmincöt órát a gép előtt görnyedő, valódi vészhelyzetben teljesen tehetetlen fiatalság. Egyetlen fegyvere egy élesnek csak erős túlzással mondható konyhakés. A zsebében pihenő öngyújtót azért nem tekinti annak, mert egyrészt már kifogyóban van, másrészt csak azért tartja magánál, hátha egy szép lány egyszer tüzet kérne tőle, harmadrészt kemény két hete leszokott a dohányzásról. Pedig most milyen jól esne egy pattintós Camel, Malboro, sőt, még egy piros Hungáriára se mondana nemet.
A harmadik zárt gépkocsi után, végül abbamaradt a gondolatmenet; most fontosabb mozgásban maradni, megvédeni az eddig átlagosnak és kiszolgáltatottnak tartott egyén életét, annál, hogy agyát edzésben tartsa.
Még egy bicikli sincs sehol, pedig általában tele van velük minden utca. Mennyire idegesítettek az állandó értetlenségükkel, mikor vezetni tanultam! Jó lenne vezetni, de egyetlen autóba sem tudok bejutni, sajátom pedig nincsen. Pocsék egy gonosztevő vagyok…
Michael hiába próbálta szarkasztikus humorával nyugtatgatni magát, az agya folyamatosan emlékeztette, hogy egyre nagyobb a tömeg a háta mögött és egyre hangosabb a léptek zaja. Lassan utolérte őt a felismerés is, hogy mennyi minden hiányzik még a táskájából. Persze teljesen felkészületlennek nem mondhatnánk. Ruha pipa. Kabát, sapka, sál (júliusban!) pipa. Hálózsák pipa. Párna? Minek? Szóval ezek vannak. Ami pedig nincs: rendes fegyver, ennivaló és víz. Igaz, egy fél üveg vodka ott lapult valahol a táskában, de lerészegedni nagy hülyeség lenne, legalábbis addig, amíg nem talál valamilyen fedezéket, és le nem rázta üldözőit. Már ha valaha képes lesz rá…
Vajon kifinomult már annyira a hallásom, mint egy vak embernek? Vagy csak egyszerűen jobban figyelek a környezetemre? A gondolat elillant. Fontosabb volt az élelem gyors elkapkodása a polcról, és még fontosabb a megfelelő táplálék megtalálása a bolt kihalt sorai között. A zacskós leves és a chips most nem játszik. A csomagolt szendvicsek és a konzervek viszont annál inkább. Szerencsére az élelmiszerosztályhoz mindig közel rakják az edényeket, így talált valamit, amiben felmelegítheti a konzervek tartalmát. A dolgok akkor néztek ki a legjobban, amikor egy normális méretű fejsze jött vele szembe. Nem túl nagy, de nem is túl kicsi, és ami még fontosabb: éles és halálos.
A nagy bevásárlásban már majdnem megfeledkezett a hangokról. Végül erősen megtolta a kocsit, benne megtömött hátizsákjával. Legalább a háta pihent kicsit. Felugrott a guruló kerekekre, és élvezte, ahogy a folyosókon végigcsúszott a kocsival. Jó érzés volt újra nyolcévesnek tettetnie magát, de a hangok csak erősödtek, egyre csak közeledtek, úgyhogy ideje volt belehúzni. A kijáratnál azért még leemelt egy doboz cigit. A kedvencét szerencsére alulra pakolták, így magassághiánya nem jelentett akadályt. Nem alacsony vagyok, hanem kompakt és imádnivaló! — egy újabb mosolycsalogató gondolat, szüksége is volt rájuk, és talán nem is tudta mennyire.
A bevásárlókocsit egy emelkedőnél elhagyta, és táskáját újra a hátára dobta. Michael tudta jól, hogy idővel úgyis meg kell szabadulnia a kocsitól, ezért foglalkozott csak a táska telerakásával, és nem a bevásárlókocsi feltöltésével. A háta újra elnehezedett, de önbecsülésén és tartásán sokat javított, hogy a kezében foghatta azt a fejszét.
Minden annyira könnyűnek tűnt az elején. Maradj mozgásban és nem lesz gond. Aztán rájött, hogy kelleni fog a kés. Maradj mozgásban és védd magad, nem lesz semmi gond. Persze, hogy nem, de elfogyott az étel és a kulacsát se tudta feltölteni. Csak menj be egy boltba, vegyél meg mindent, maradj mozgásban és védd magad. Nem lesz semmi gond. De igenis van gond. Van gond, amikor az egész világ téged üldöz, amikor tudod, hogy nincs hova menekülnöd. Amikor körbejárhatod az egész Földet, a végén úgyis körbevennének. Nincs értelme túlélőnek lenni, ha más nincs, csak te.
Az emelkedő végén meglátott egy szép házat. Erejét összeszedve átmászott a kerítésen és odament az ajtóhoz. Michael nem vallotta magát hívő embernek, mégis egy apró fohászt elrebegett az ajkai között, amikor megfogta a kilincset. Szerencséjére az ajtó kinyílt.
A háznak nem volt előszobája, így a nappali kellemes hangulata fogadta hívatlan vendégünket. Belépett, bezárta maga után az ajtót, előkeresett egy széket és letámasztotta a nappali közepén az ajtó felé nézve. Ekkor gondolt egyet, megfordította a széket, leült és a támlára tette a kezét, aztán teljes súlyával rádőlt.
Az utolsó ember a világon egyedül ül a szobában, mikor valaki kopog az ajtón.
Ez a világ legrövidebb horror-története, és Michael pontosan tudta, hogy miért olyan félelmetes. Az ismeretlen teszi azzá. Nem tudod, hogy mi van az ajtó mögött, nem tudod, mi fog történni, és azt sem, hogy mi volt az előzmény. Hősünk esetében azonban más volt a helyzet. Pontosan tudta, hogy mi történt eddig, pontosan tudta, hogy mi fog történni, és azt is, mi lesz az ajtó mögött.
Ők nem fognak kopogni, ők dörömbölni fognak. Az élükön valószínűleg azzal a kislánnyal, akit nem tudtam megölni. Nem számít, hogy már minden emberit elveszített magából, akkor is csak leütni voltam képes. Most pedig itt fog dörömbölni a többivel. Egyre csak közelednek, de már nem számít. Eldöntöttem, hogy eddig jutnak és nem tovább.
Michael meggyújtott egy szál cigarettát, és jó mélyen beleszívott. A köhögés mosolyt csalt az arcára. A második slukk már sokkal jobb volt, a harmadik pedig mennyei. Már csak egy csaj kéne, lehetőleg korombeli. Ezzel a gondolattal kezébe vette a baltát, a másikban pedig a füstölgő cigarettát tartotta. Újra beleszívott.
Egy perc se telt bele, már dörömböltek is. Michael elnyomta a cigit a padlón, és a lehető legkedvesebb hangján megszólította a szétesőben lévő ajtót támadókat:
— Fáradjatok be, már vártalak benneteket!
De ez mind csak vágyálom volt. A kislány nem volt a tömeg élén. Egy fertőzöttel való találkozás egy felnőttet is az ájulás szélére sodorna, nemhogy egy védtelen csöppséget. Michael sose ütött le senkit, a kislány önmagától ájult el, ráadásul hősünk kinézete és fertőzöttsége minden emberit kiirtott társaiból. Ironikus, hogy benne több emberség maradt, de mégis ő itt a rossz. Ő az, akit el kell pusztítani. Ez az egész csak egy rossz álom, de hamarosan vége. Hamarosan áttörnek az ajtón az egészséges emberek és vége a vadászatnak, egyben a fertőzötteknek is, hiszen Michael-en kívül már mindenki mást megöltek. Csak ő maradt, az ajtó pedig egyre csak gyengül…
Utolsó szavai ezek voltak:
— Fáradjatok be, már vártalak benneteket!
De a tömeg csak érthetetlen hörgést hallott…
Legutóbbi módosítás: 2014.02.23. @ 20:05 :: Deme Dávid
