Kedvesemmel megyünk az úton.
Bal oldalon jön, kezemet fogja,
lépteink ritmusa egybering.
Megáll, megállok, kissé előrelép,
szembefordul velem.
Tagolva beszél, jelnyelvvel
tűzdelve, egy most eszébe
jutott régi nyárról. Értem, emlékszem,
úgy áll előttem, mint egy mozgó festmény.
Annyira elém idézve a kép,
hogy kár neki erre a szót vesztegetni,
az artikulálást megtakaríthatná.
Én meg a figyelés okozta
feszültség, a feleslegesnek
érzett a szóhalmozás miatt,
s mert egy-egy epizód:
megállított és újraindított rész,
türelmetlenül figyelem ajkát.
A hangja milyen lehet? Bárcsak hallanám…
A kedves arca mögé figyelek: mit gondol,
ha valaki lát minket? Enyhe szégyen
munkál bennem, de a járókelők
közül senki nem vesz észre,
vagy csak úgy tesz.
Amúgy nem ismerős senki,
hiába figyelem az arcokat,
fürkészem a mozdulatokat.
Reakciójuk rejtve marad.
Arcomon érzem a látványt
szélcsendben szállnak
felettünk a madarak.
Végre ismét véget ér a nyár,
kedvesem emlék-villanása kilobban.
Szememet nézi, kérdőn vizslatja:
vajon értem-e? Mosolygok, bólintok,
kövek hullanak lábam elé és
fejem felett elúszik a nyár.
A kedves kezét érzem kezembe,
megyünk tovább.
Az út ismeretlen.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.23. @ 09:39 :: dudás sándor
