Furcsa, hogy alig gondolok rád.
Nem keresem az arcod a tömegben
és a buszról sem kutatok utánad,
a járdán csellengők között.
Elmúlt a bizsergés, ami
miattad belém költözött.
Eltűnt, a várakozástól gerincemen
futkosó édes borzongás, mikor tudtam,
aznap találkozunk. Nem jössz,
nem kell többé intenem. Nem! Kell!
Engedj el!
Az édes fintoraid sem érdekelnek már,
amelyeken jókat nevettem régen.
Nem akarom hogy bennem élj.
Nem vagy már a részem.
Szomorú-szabad vagyok egészen.
Olykor felbukkan egy-egy emlék,
a kezed érintése, a szemed azúrkék,
hogy a peronon állni álom,
míg a vonatodat várom.
Mikor reggel a kávé mögül mosolyogsz,
tudom, mindjárt nevetni fogsz.
A gyertyalángfényű esték,
a hangod csengése, de már vége.
Vége.
Nem élek már, csak a szívem dobog.
Nagyon hiányzol, ha rád gondolok.
