
Párát pipál a hegy orma,
az idő kérges markából nem ereszt,
sóhajtva nézek a korhadó égre,
jajgat a szél, s fáradtan belekezd.
Ezüstként csillog a bükk sima bőre,
nagyokat nyögnek a fák valahol,
pléh-Krisztus reszket a keresztútnál,
két kócos felhő a földre hajol.
Fejünk felett csontosul az este,
szerteszét szaladnak csillag-gyerekek,
a Hold fagyott tócsa, sárgán erezve,
roppant arcáról fénylik a szeretet.
Látom, az éjszaka megáll egy percre,
megérinthetem a végtelent,
nyiladozik vigyázva a sötét,
köröttem kondul a sűrű csend.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.09. @ 17:36 :: Fehér Csaba