H.Pulai Éva : Az irodalmi kabaré atyja, Nagy Endre

Nyomtatás

Nagy Endre időskori képe. Utolsó éveiben a Nyugat Baráti Körének estjeit vezette.

Nagy Endre:
Janka

Vékony haját mindig simán hátrafésülte és homloka oly tisztán, olyan hidegen világított, mint a sóstavi bibliások templomának kupolája. Kenőcstelen, elefántcsontszínű arcából két sötét szeme mindig biztonságosan, derűsen, fölényesen és vigyázva csillogott ki. Ennek a két szemnek az volt a rendeltetése, hogy a vékony, összeszorított száj helyett beszéljen, parancsoljon.
Ő a Feleség volt. Bizonyára annak készült a teremtés műhelyében, ahol készülnek mindig-táncoló idegű, mindig-emésztő gyomrú, vékony női alakzatok játékszerekül is. Ő Feleségnek készült és nem volt egyetlen porcikája sem, amely ne ezt a célt szolgálta volna. Feladatairól, hivatásáról, életéről kétségei, tétovázásai nem lehettek hát: Ő a fele a másiknak, az Embernek, és az ő gondja, hogy az Élet kettejük egészén beteljesedjék úgy, ahogy azt az Élet sok ezeréves törvényei megmásíthatatlanul megszabják. Az ember fészke legyen tágas, tiszta, munkára, pihenésre egyaránt invitáló. Az ember ruhája legyen mindig rendes, szabásában még jó, ha nem egészen akkurátus, de posztaja finom gyapjú legyen, tartós, meleg és rugalmas. A fehérnemű mindig fehér legyen, és ha az asszony maga varrja, annál jobban díszíti emberét. Az éléskamra tele legyen, befőttek a polcokon, sonkák, oldalasok a szegen, almák szegélyezzék a peremeket, hogy az embernek soha, semmiben se lehessen hiánya. Mert az igaz ember nem darázsderekú, sápadt arcú, gyűrűs szemű báb, az igazi ember nehézkezű, lassú járású, mellényén kigömbölyödő és álla alatt kis tokával, ami az asszony igazi dicsősége. És ha az ember mestersége író, vigyázni kell, hogy igazán az legyen. Barát van úgyis elég, irigy, lappangó ellenség még több, aki magasztal; de feleség csak egy van. Annak a tiszte kegyetlen, de szent: az összeszorított, vékony száj mögé fojtani a kitörekvő dicséretet és ami a szó katonás szürkeségében kibocsájtatik, az legyen csípős, mint az ostor bolyhos csattanója, amely nem sebez, csak serkent. Jöhetnek nagy szakértelemmel megszerkesztett esztétikai tanulmányok a folyóiratokban, jöhetnek ájtatos fordítók, akik nagy világnyelvek piacaira úgy viszik át az ember munkáit, mint valami új vallást, jöhetnek irodalomtörténet-rajongók, akik már jóelőre bútorozzák az ember számára a pantheoni fülkét, jönnek messzeföldről világszerte ismert nagyságok, hogy az emberrel kezet szorítsanak a zsenik örök szolidaritásának szent nevében. Mindennek örül az asszony, de ennek meglátszania nem szabad. Apró elhullajtott semmiségek, az ember mindennapos életének jelentéktelen forgácsai mind gondosan összegyűjtetnek, az ereklyés fiókba záratnak, de csak úgy észrevétlenül, mintha a takarítás rendes munkája volna. És közben egy-egy fejcsóválás egy-egy kurta szó:
– Próbálja meg, Zsiga, tudja ezt maga másképp is.
És az is a világ természetes rendje, a feleség veleszületett sorsa, hogy az ember ezt rossznéven veszi, háborog ellene. Dúl-fúl, kimegy a kertbe, kapát-kaszát ragad és kemény munkába öli a mérgét. Az asszony elnézi a verandáról és ez egyszer talán kicsit ellágyul a nézése, mikor látja, hogy mekkorákat fúj a vadkan mérgében vagy fáradságában. Egy kis keserű mosoly is odatelepszik ajka szögletébe, mert hisz asszonyok mind tudják a nagy titkot, hogy a teremtés koronája, a sörényes hím csak nagy maszkás gyerek, aki tétova kezével tűzbe kapkod és balga vágyával meredélyek szélén csatangol. Ez a gyerek szentimentális, romantikus, rajongó, ellágyul, ellankad, mellékösvényekre kujtorog, álmokat lát, meddőn töpreng, mesék útvesztőjébe indul. Bizony, ilyen gyerek a teremtés koronája, sohse lehet tudni, melyik kavicson botlik meg, micsoda kis résen illan ki belőle a lélek. Kalitka nem lehet elég sűrű neki, póráz eléggé kurta. Ezért kell az asszonynak keménynek és hajlíthatatlannak lennie. Ha beteg az ember, ott ülni az ágya mellett, soha meg nem ijedni, soha gyáva könnyet nem ejteni, ráhajolni a varrásra, gondosan nézni az órát és kegyetlenül beleparancsolni a betegbe az orvosságot. Óh, bolond élet! Hogy az ember megérzi az édeset, a savanyút, a meleget, a pacsuli illatát, de nem érzi meg a mágnességet, a villanyt, a rádiumot, a sziderális erők titokzatos kisugárzásáét, szóval mindazt, ami az életnek titokba burkolt lényege. Ez erők mind ott vannak az enyhe lakásban, minden zugot betöltenek egyensúlyozott nyugalommal, de a nyitott ablakon, az ajtóréseken néha belopózik valami kósza, bolond áramlat, ki tudja, honnan jött, talán Párizs táncos, muzsikás kavargásából, talán valami tropikus oázis illatos fülledtségéből, talán az óceán tajtékos viharából – de egyszerre megzavarosodik az a harmónia. Az ember sóhajtozik, fásultan néz a tányérjába, ideges kézzel beleturkál a hajába. Ilyenkor az asszonynak vigyáznia kell! Nem magáért, hanem az emberéért, akinek útját ő prófétaszemmel kiszabva látja.
Ez mind úgy van és úgy is végződnék, mint valami gyöngeségtől mentes eposz, ha az asszony csak lélek volna. De az asszonynak teste is van, asszonyi test, irritációkkal, elfáradásokkal, egyre ingerlékenyebb idegekkel, titkos lappangó lázakkal. Szegény Janka egyre gyakrabban felejtkezett szemével a messzeségbe, egyre gyakrabban simította végig reszkető kézzel homlokát, egyre gyakrabban sóhajtotta maga elé, csak úgy önmagának:
– Fáradt vagyok!… Fáradt vagyok!
Mégegyszer megnéztem a ravatalon – utoljára. Szépen, rendesen, mosolyogva feküdt. Bizonyára aludni is így szokott este, ha eltette magát másnapra. Zsiga ott állott mellette és kimart szemmel nézett maga elé. Három lánya hozzája simult. A legkisebbik, Lili egészen az anyja. Ugyanaz a magyar, hamvas haj, ugyanaz a csillogó szem, vékony száj. Az anyját nézte figyelmesen, előlegezett szófogadással. Egyszerre csak megrándult. Mintha intett volna az anyja. Persze én nem láttam, más se látta, de Lili látta és megértette. Engedelmesen odament a ravatalhoz és az egyik koszorú makrancos szalagját elsimította.

„Abban a különös helyzetben vagyok, hogy történelmet írhatok egy olyan műfajról, melynek születésénél is tanúskodtam. Ez a műfaj megszületett, kivirágzott, termő magját szétszórta, aztán kivénült, elhalt, és életének tömérdek szemtanúját erejének teljességében hagyta hátra. Maga a kabaré már rég nincs meg, az új kor ízlése még a nyomát is eltakarta, de bizonyára Önök közt is sokan akadnak, akik jelen voltak azon a bizonyos, nevezetes estén, amelyen váratlanul, meglepetésként toppant először a közönség elé. Egy kurta emberöltő töredéke elég volt hozzá, hogy életpályáját lefussa, a születéstől a halálig.”

(A kabaré regénye; 1935)

Forrás:
varad.ro
hu.wikipedia.org
epa.niif.hu
nyugat.oszk.hu
nyest.hu
babszinhaz.postr.hu