Vajdahunyad vára büszkén állt, védte a hazát a török horda ellen…
Rabszíjon vezették a három, turbános foglyot a magyar katonák egy szombat délutáni portyázás után.
Addig, amíg a Kapitány nem dönt a sorsuk felöl, a rabok a várbörtönbe kerültek, súlyos láncokkal kezükön, lábukon. Csapódott a rácsos ajtó, kattant a lakat…
— Jó helyetek lesz itt, hogy a rossebb üssön meg titeket — mondta a börtönőr.
Az egyik rab meglepő jó magyarsággal megszólalt.
— Kérhetnénk egy kis vizet? — és egyenest őrzője szemébe nézett.
— Vizet, azt nem… — lassan elindult, közben az orra alatt még annyit mondott — nekünk is alig van, nem fogjuk törökökre pocsékolni. Még csak az kéne.
A cella ablaka a várudvarra nézett. A három rab látta, amint több kocsi elé, amin hatalmas hordók voltak, lovakat fognak.
— Gyí! — csattant az ostor és a lovak megindultak.
Az órák teltek, az udvar zsongott, mindenki végezte a feladatát. Már kezdett sötétedni, amikor a lovas kocsik visszaértek.
Az eddig sem csendes vár szinte méhkassá változott. Minden felől vizes edényekkel tódultak a szekerek köré.
A foglyok türelemmel várták, hogy rájuk is gondoljon valaki. Szomjaztak, de csendesen tűrték. A Nap, a holnapi viszontlátás reményében elhagyta a látóhatárt. Egy-két fáklya gyéren megvilágította az udvart. Török szokás szerint Allahhoz imádkoztak, lefekvés előtt. Fekhely helyett a cella földjére szalma volt borítva.
Csapódott egy ajtó, kulcsok zörögtek… Halvány fény közeledett… A börtönőr, a várkapitány és még két katona állt meg a zárkájuk előtt.
A vödörből három kupába vizet öntött az egyik katona és a rácson keresztül beadta a raboknak. Azok minden szomjúságuk ellenére kimérten kortyolgatták a vizet. A kapitány nézte, de nem szólalt meg. Indulni készült, amikor az egyik rab, aki beszélte a magyar nyelvet utána szólt.
— Kapitány úr! Lenne egy ajánlatom magának… A várban nincs víz, azt szekerekkel a folyóról hozzák… — A várparancsnok meg akart szólalni, de a török nem hagyta, folytatta — társaimmal vállalom, hogy kutat fúrunk a várudvarban.
— Miért tennék? — kérdezett vissza a Kapitány.
— Rabok vagyunk, de nem akarunk egy cellában megrothadni, addig, amíg eldől, hogy mi lesz velünk. Kiássuk azt a kutat, de…
— Ha találtok vizet, akkor beszélhetünk a szabadságotokról…
Allahnak hálát adva tértek nyugovóra.
Másnap korán reggel megjelent egy katona, aki felügyelni fogja őket egész nap. A láncaikat könnyebbre cserélte és kikísérte őket az udvarra. Ásót, kapát, budákot és lapátot adott nekik és ők elkezdtek dolgozni. Egész nap ástak, hordták a földet, a köveket… Napok, hetek és hónapok teltek, a kút egyre mélyebb lett, de vizet nem tudtak fakasztani. Eltelt egy év, már a második is, de vizet még mindig nem találtak.
A vár lakói már nem is figyeltek a kútásókra, megszokták őket, talán amikor imádkoztak, akkor vonzottak egy-egy kósza tekintetett. Múltak az évek, és egyszer csak hatalmas kiáltás törte meg a naplemente csendjét.
— Víz! Víz! Ujjongva ölelték egymást. Hol sírtak, hol nevettek.
A Várkapitány a hatalmas zajra, az udvarra ment, ahol már gyülekezett a vár apraja, nagyja. Mindenki örült, hálálkodtak a három embernek. Már senki nem látott bennük ellenséget, közülük valónak tartották őket. Az elmúlt években a lánc is lekerült róluk, és talán már a lakat sem csapódott esténként a fogda ajtaján. Azt a három férfit ünnepelték, akiknek a szíve nem tört meg a hosszú évek alatt. Tudták, hogy ők rabok. Dolgoztak, bízva a szabadságukban.
— Szóval, akkor megtalálták. Vizet ad a kút… — kezdte a Kapitány.
— Teljesítettük, amit vállaltunk. Azt mondta, ha vizet fakasztunk a sziklákból, akkor beszélhetünk a szabadságunkról.
— Tudom, mit mondtam…, sajnálom, de nem engedhetem el magukat. Most nem. A szultán hadat üzent.
Megsemmisülve álltak, a szavak visszhangoztak a fülekben. „A szultán hadat üzent.” Az álmok egy pillanat alatt szertefoszlottak.
Visszavezették őket a cellájukba. A három rab összetörve, némán állt a rács mögött.
Az egyikük lehajolt, egy éles követ vett fel és a falba véste:
„Vizetek van, de szívetek nincs!”
Állítólag, ma is ott található a vár falán a felirat, amit három rab elkeseredésében vésett kőbe.
Battonya, 2014. február 10.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Lénárt Anna
