Amikor édesapám a hideg folyosóra, a kőre leterített viaszkos-vászonra hordta be a szépen kikanyarított sonkákat, tudtam, nemsokára enyém lesz az egyik főszerep. Nem szeretem a disznóvágást. Mindig csodálkoztam, az öcsém és unokatestvéreim, hogy tudnak ott állni és végignézni a pörkölését szegény állatnak. Én mindig elbújtam a tisztaszobába, fejemre egy párnát szorítva, hogy még véletlenül se halljam a visítást. Édesanyám nem is keresett soha, ha valaki kérdezett felőlem, csak annyit mondott: „Mire kell, itt lesz.”
Apám, mikor meglátta, hogy az ablakon, a függöny rejtekéből leselkedem, megkopogtatta az üveget. Mély levegőt vettem, begomboltam magamon a kardigánom és elhagytam a biztonságot nyújtó rejtekem. Apám rám nevetett és kezembe nyomta a szépen megtakarított füleket. Nagyon szerettem és szeretem ma is ezt a csemegét. Meg is jegyezte két nevetés között: „Ez a disznó biztosan tudta, mennyire szereted a fület, és igazán két nagy lapátot nevelt belőlük neked.”
A konyhából magamhoz vettem egy zománcozott tálat és a hentes felé vettem az irányt. Az üstben már forrt a víz az abálónak. A májat kiakasztották a zsidómegyfa egyik ágára. A hentes egy barackot nyomott a fejemre, amikor mellé léptem. Emlékszem, nagyon nem tetszett, hisz tizenhárom éves „nagylány” voltam már. Nagyon csúnyán néztem rá, a fiatalság önbizalmával meg akartam mondani a véleményem, amikor nagyszülém hívó hangját meghallottam. Mérgesen tettem le a tálat az asztalra, és nagyanyám felé indultam. Hallottam, valamit mond apámnak, hogy mit, azt nem értettem, de mind a ketten elkezdtek nevetni.
Mire nagyanyámhoz értem lángolt az arcom a haragtól. Nagyi mindjárt meg is kérdezte: „Mi a baj?” Elmondtam neki, Sanyi bácsi, a hentes, igazán láthatná, már nagylány vagyok, és leszokhatna arról, hogy barackot nyom a fejemre. Láttam nagymamon, legszívesebben ő is nevetne, de legalább tiszteletben tartotta az érzéseimet. Kezembe nyomott egy vödör langyos vizet, egy csőrös merítő edényt, ő magához vette a vájlingot, amiben a disznóbél gőzölgött. Összehúztam az orrom. Nagyanyám mindjárt rám szólt, ne fintorogjak!
Kimentünk a hátsó udvarra a trágyadomb közelébe és a nagyanyám elkezdte feldarabolni a belet, akkora darabokra, amekkora nagyságúra a hurkát gondolta. Csak most vágtam igazán pofákat. Nekem kellett a merítő edénnyel vizet öntsek a béldarabokba, annyit, hogy ki lehessen öblíteni a tartalmát. Nagymama megelégelte az arcjátékom, mert ingerülten rám szólt: „Te lány, most már hagyd abba!” Amikor befejeztük az öblögetést és elindultunk befelé, nagyanyám pecsenyesütés helyett más feladatot gondolt ki nekem. A nyári konyha felé vette az irányt, ahol be volt gyújtva a sparheltbe. Ott melegítették a vizeket a mosogatáshoz.
Elővett két nagyobb tálat, az asztalra készítette az ultraport az ecetet, a szódaport és a meszet. Gondoltam itt tovább már nincs rám szükség, elindultam kifelé. Minden gondolatom az volt, minél távolabb kerüljek ettől a bűzös béltől. Amikor nagyanyám észrevette az iszkolásom, maradásra bírt, szavai leforráztak. Még ma is érzem azt az iszonyatos dühöt, ami tetőtől-talpig végigjárta egész lényem. Összeszorítottam a fogam, alig bírtam megszólalni. Úgy tűnt, órák teltek el, mire valamiféle hangot tudtam kipréselni magamból. „Nekem?” — kérdeztem a kikészített kellékek felé intve. „Neked hát!” — felelte.„Nagylány vagy már, ezt is meg kell tanulnod.” Álltam ott és legszívesebben meghaltam volna. Nagymama velem akarja a belet kimosatni — nem, ez nem lehet igaz. Én ehhez a büdösséghez biztosan nem fogok nyúlni… Könyörgőn néztem rá, de még csak mosolyra sem húzta a száját, jelezve, csak tréfának szánta. „Én nem akarom” — jelentettem ki. Megtörölte kötényében a kezeit és csak annyit mondott: „Nem kívánságműsor”.
Leültem a hokedlira. Nem volt mese, ha a nagyanyám azt mondta, akkor annak úgy kellett lenni… Majdnem sírtam, dühöngtem magamban, miért pont nekem… Láttam, arca megenyhül velem szemben. Elmosolyodott és megnyugtatott, az életben nagyon nagy hasznát fogom még venni a mai napnak. Nem tudtam, mi módon fogom én a bélmosásnak hasznát venni, mert biztos voltam abban, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogok többet belet mosni. Inkább elszökök…
Úgy gondoltam, most már mindegy, gyorsan kimosom és… Ekkor jött a második pofon, amit az én szeretett nagymamám másodjára adott a mai napon, anélkül, hogy hozzám ért volna. Közölte ugyanis, hogy száz léből kell a mosást elvégezni. Ami gondolat eddig a fejemben volt, egy pillanat alatt messze szállt és csak a száz léből dübörgött benne… Száz léből — ismételgettem a szavakat. Nagyanyám a kilincs után nyúlt, de még visszaszólt: „Addig kell mind a két oldalát mosni, amíg a fehérre meszelt falra felragad, ha hozzá vágod.” Értetlenül néztem utána…
Elkezdtem a műveleteket. Sorba mindenből tettem a bélre, amit nagyi odakészített. Cserélgettem a vizet alatta. Eleinte könny volt a szememben, de ahogy egyre fehéredett, egyre kevésbé érződött jellegzetes szaga, egyre jobb kedvem lett. Már vagy harminc léből megmostam, úgy gondoltam kipróbálom, mert már biztosan felragad a falra. Hát nem ragadt. Most már kedvvel mostam, még énekeltem is magamban. Sőt, megállapítottam nem is olyan rossz munka ez, mert senki nem adott egyéb feladatot nekem. Nagymama egyszer megnézett, úgy az ötvenedik lénél lehettem, megkérdezte, hogy haladok. Próbáltam mérgesnek tűnni, de nem sikerült. Nevetve mondtam: „Azért csak nem kell száz lé…” Nagyi dünnyögött valamit, egy puszit nyomott a barackomra és indult dolgára.
Hol az egyik oldalát mostam, hol a másikat. A kezemen a bőr teljesen kiázott, de már láttam a végét. A jellegzetes szag teljesen megszűnt és gyönyörű fehérré változott a hurkabél. Körülbelül a kilencvenötödik lében mostam már, amikor sokadjára a falhoz vágtam az egyik béldarabot… úgy, ahogy a nagyanyám mondta. Felragadt. Majdnem sikítottam örömömben. Sorban mind feldobáltam a falra, mind odaragadt. „Tiszta” — ujjongtam magamban. Megcsináltam… Szaladtam nagymamámhoz, mondtam neki: „Mindegyik bél felragad a meszelt falra.” Elnevette magát, szerinte elég lett volna eggyel kipróbálni, mert ha az ragad, akkor mind ragad. Magában meg biztos azt gondolta, meszelheti újra azt a falat, pedig ha tudta volna, hogy az egész konyhát, mert igen körbe-körbe dobáltam.
Mindenki dicsérte a munkámat. A hentes meg is jegyezte: „Ilyen szép, fehér belet még nem is láttam”. Összehúzott szemmel néztem rá, és már nem is haragudtam a reggeli barackért, amit a fejemre nyomott. Néztem, hogyan töltik meg, és alig vártam, hogy édesanyám egy adagot betegyen a kemencébe sülni. Amikor elkészült, családommal körbeültük az asztalt, és nagyanyám az asztal közepére tette a sült kolbászt meg a hurkát. Az első darabot az én tányéromba tette. Mosolygott, mosolyogtak a szemei, ahogy mondta: „Egészségedre!” — „Köszönöm” — mondtam. „Köszönöm nagymama, de nem csak ezt a darab hurkát…”
Édesanyám átölelt, nagymama meg mindkettőnket. Jó étvágyat kívánt. Soha előtte és utána nem ettem olyan jó étvággyal hurkát, mint akkor.
Battonya, 2010. október 10.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.06. @ 13:30 :: Lénárt Anna
