alázkodj meg a csontodért.
Nyald a talpát, ki neked lökte,
s lábával beletiporta a földbe.
Hunyászkodj meg, te gyáva féreg,
mert nálad azok is többet érnek.
Vén vagy te már az élethez is,
takarodj el és ne itt nyüszíts.
Könyörögj Istenhez egy új ülepér`,
mert abba rúg majd, akit felneveltél.
Lettél megalázott, kivénhedt eb,
kinél a féreg is csak gerincesebb.
Új gazdák osztják most a koncot,
nem tűrik a kivénhedt koloncot.
Az Ő vigyoruk felér zsebtől fülig,
még a spanyolviaszt is maguk szülik.
– Tiszteld jó Apád és szülő Anyád! –
Pofán köpik ez intés minden szavát.
A tízparancsolatot semmibe véve,
a becsületszót kihányva szemétre,
tagadják elődeik kőbe vésett tanát,
sarkaiból forgatva ki a hitnek szavát.
Mert arra büszkék, hogy a fejük üres;
minek a tudás, hisz kutyájuk is rühes.
Kaparj kutya és csóváld a farkad:
eljött a jövőd, ahogy nem akartad.
Rágd a hústalan, kiszáradt csontot,
örülj, hogy az új gazda fel nem koncolt.
Nem kell neked se ház, se otthon,
ha nincs semmid, nincs, aki kifosszon.
Hogy ugatni szeretnél néhanap?
Minek? Hisz szádban fog sincs, mi harap.
Kaparj kutya, ásd el a büszke múltat.
Kaparj csak, kaparj…
Míg újra beléd nem rúgnak!
(Pest-Buda 2013. május 24.)
