Gránátalmákkal dobálózom, hogy írj.
Mi a búbánatos vészharangnak állsz?
Otthonom korház, azt hiszed? Csakis
egyszerű zsibbadás, vásárra vitt bőrrel.
Minden betűd rajza madárrajok szele.
Minden ránc csak nemlétező homlokzat.
Űzöl, miért tolnánk el a szerelmet oda,
ahol rozsdamarta szeretetet koldulok
– innentől kezdve teljesen szétesik a versed…
Most itt, begyűjtöttek engem bennem
élő hajléktalanok, bűzösek, nézik ki ad
alamizsnát, lelküket adják-e, úgyis
felvállalás, csiszolt fájdalom kapható,
és babérral koszorúzd azokat akik
elfogadnak, tövissel akikkel sikerül
összeveszned, miért, magammal is
összevetsz, és akár egy talpnyalót,
fenyítesz folyton? Belém szorultál,
a fénynek égiszem odatarthatom,
orcátlanság, de elpirulok, amikor
folytonos miért csere-bere során
úgy pötyöghetek e klaviatúrán,
mint kinek alvó gyereke felriad.
Fukar, eltünteted szótlanságomat.
Anna, hiába vannak benne igazi, Annás-képek az egész vers rendetlen, csapong. Egy kicsit ide, egy kicsit oda. Pedig, csak egy kicsit kéne jobban odafigyelned, mert néha azt érzem… a kéz ír, de Anna sehol… és ilyenkor megcsúszik, kizuhan a vers, és ami jó volt, az is mind szétesik, összedől…
Visszaküldöm, mert igenis ez a versed is megérdemli, hogy leülj mellé, és ne csak odaülj … és ne csak nézd, hanem lásd is…
Legutóbbi módosítás: 2014.02.27. @ 22:26 :: Marthi Anna
