Nem fúj,
zsong a szél,
zörgő nevetéssel útra kél az elhajított,
tarkamintás nejlon,
félvak tél araszol loppal,
itt-ott jeges ráncot gyűrve még a járda sáros, szürke kabátjára,
s az utak zöldbe fordult, csorba szegletén
meg-megpihen a várakozás.
Enyhülünk, mi, renyheségbe fáradt dologtalan emberek,
átvágott torokkal elvérzik lassan minden megalázó tétovaság,
nagy levegőt vesz, s határozottan szemünkbe néz az összes
bátortalan talán és nem merek.
Vérezni maga az eleven való,
párállva lüktet köztünk a halál,
lélegzetedbe fulladt lélegzetem simít az estre szemfedőt,
s mi vigyorogva ülünk hűvös-szép, könyörtelen lábainál.
Készülök,
hiszen már átszökött a nyár a fákon,
s fényt szitálnak ránk a sajgó ágközök,
amerre jársz, s amerre járok.
Szín születik itt benn, lüktető vörösbe viszlek,
s hogy megtörve látott – míg ájultan ittalak –
tenyerembe új vonalat vágott bicskájával az Isten.
Jó azoknak, akik ilyen vakon hisznek,
ahogy én nem tudok.
Életembe húzlak, hogy kedvemre épülj,
ha véletlen összezúztalak,
dübörögve várnak sejtjeidre
az éhezésbe őrült, dühöngő sejtfalak.
De majd erős leszek,
és finoman szeretlek,
akár dekadens, fehér selyemszerelemmel,
ahogy tenyerébe hasított sorsát
tudja csak szeretni idővel az ember.
