Fakad, bomlik arcunkon a tél.
Talán sírsz. Talán hiányzom.
Talán, te is hiányzol. De ma
csak faltól falig létezünk. Lélegezz
nagyokat, ebben a bádoghangú
estben. Rosszkor érkezett
vallomásokat, szavakat
préselek közénk. Elfér még
rajtunk néhány folt, egy-két
betű, bűn, átok, néhány
rongyossá álmodott világ.
Szorítsd össze a szemed. Mögötte
békésen alszik a táj. És hirtelen
nincs tovább. Zaj. Szakadás.
Zuhanás. Fullasztó éjszakák.
Te is vagy, én is vagyok.
Meghasadt felhőkön, láthatatlan
korlátokba kapaszkodunk.
Horpadt arcú hold gabalyodik
a törékeny fákra. Betakar. Kitakar.
Éjszaga. Ködszaga. Rajtunk.
Bennünk. Húst mar, csontokat tör.
Szétpattan a fény. Fordul a föld.
Kifordul az ég. Érdes szél cibálja
a felhők csipkeszélét. Itt hagyott
minket az idő, fel alá járkálunk,
a szélhordta lomok közt.
Enyém, Tied. Édes semmiségek
zuhannak a semmi közepébe.
Szögre akasztjuk a gyenge napokat.
Összekoldult életeket. Szerelmeket.
Benned vetkőzöm. Lehunyt szemed
mögött. A fényt. Megszeretlek újra,
és újra. Felolvasom kedvenc
versedet, míg te kávét főzöl.
(négy cukorral )
Legyen ma Ady. Kifosztott
színterek. Időtlen, szitakötő-
hangú szerelmek.
Holnap József Attila lesz –
ott várlak, kezemben halott
galambbal, hol a megfagyott
sínek párhuzamosan futnak.
Mostoha ma ez a csend.
A falak helyettünk lélegeznek.
Üres átjárók, félig hitt világok.
A szerelem ma csak egy jel…
Szádon, számon.
A kéz lassul, öleletlenek a téli
hajnalok. Összegyűrt arcú álmok
szemében árva csillagok.
Mégis utánam jöttél.
S most úgy járkálunk át egymás
szívébe, és rázzuk ezeket az
átkozott, hideg rácsokat,
mint két, éhes elítélt.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Szilágyi Hajni - Lumen
