Rambo, azon a bizonyos emlékezetes nyári alkonyon, éppen egy magyarországi filmforgatás után bandukolgatott a Tisza-parton kicsit fáradtan, de békésen. Egy közeli diszkó felé tartott sörözgetni, nézelődni, szórakozni, ugyanis egész délután egy kellemesen zajos, fürdőruhás emberektől dúsan nyüzsgő strandon pihengetett, s üldözési jelenetektől erősen meggyötört testét estére gyors kis diszkó tánccal szerette volna fiatalosan megrezegtetni. Ezért tért be hát a part menti diszkóba, ahol néhány perc nézgelődés, céltalan lófrálás után, oda is sétált egy hosszú hajú, kerek arcú, csinos magyar leánykához.
— Párdon, ván kis tűz? — kérdezte tőle kicsit törve a magyart, szokásos lazaságával, egy kicsit merészen, de udvariasan.
— Love! — válaszolta a lány határozottan, mire a presszóban váratlan hirtelenséggel megszűnt a zene, s kisvártatva égetően vakító, fehér fényár pásztázott minden irányban körbe-körbe és körbe…
Ennek köszönhetően láthatóvá vált a kétes tisztaságú ivópult s a kocsma valamennyi megdermedt, már nem egészen színjózan vendége is.
Rambo néhány másodperc múlva arra lett figyelmes, hogy erőszakos karok vadonatúj keki színű pólójánál fogva, szélnél is sebesebben penderítik ki a helyiségből, majd kint, a presszó előtti parton, két csapatra szakadva néznek „farkasszemet” vele. Egy vérmesebb, valamint egy kicsit szerényebb, de annál ütősebb csoportban.
— Ajjaj, ebből a pácból nehezen keveredek ki! — dünnyögte a saját nyelvén, csak úgy magában.
Gyorsan elmormolt egy segélykérő imát, és kétségbeesetten tárta szét két izmos karját. Szinte azonnal érzékelte, a jelenlévők nemigen értik az egyébként teljesen nyilvánvaló testbeszédet, ezért jellegzetesen ferde, sármos mosolyát bevetve még hozzátette
— Sorry.
Ebben a pillanatban mindkét csapat megmozdult, majd hatalmas verekedésbe fonódott. Mivel hősünk semmiképpen sem szerette volna rossz színben feltüntetni magát, ezért a hirtelen keletkezett kusza káoszt leleményesen kihasználva útilaput kötött saját lábára, és már inalt is a szőke Tisza felé.
— Most meg hová rohansz? — rikoltotta a hosszú hajú lány kétségbeesetten egyenesen bele az éjszakába, de több mint testőrei erősen megragadták a karját.
A keki színű póló tulajdonosa addigra már kis ideje egy távolabbi, tüskés bokor tövében lapult, s csak egy kósza szirénahangot hallott időnként fel-felbúgni, így kicsit megnyugodva, öngyújtóját békésen előkotorva csendesen rágyújtott.
— Hángérien bébi! — suttogta mélázva a szúnyogokkal gazdagon telített sötétségben, miközben karját tapogatta, amit villámszerű menekülése közben, sajnálatosan több helyen megkarcolt egy merészen meredező bokor tüskéje.
Hosszú vércsíkot húzva maga után, még vaktában áttörte magát egy újabb bozótrengetegen a rejtő színű, élénkzöld levelekkel álcázott sátráig, közben — bár egyre elhalóbban —, néha még elhallatszott hozzá a messziről ideszűrődő és éles kiáltásokkal vegyülő siránkozások, jajveszékelések hangzavara.
— Give Peace a Chance! — gondolta, s emígyen, csendben összefoglalva az események kusza fonalát, lassan bebújt hálózsákjába és könnyű kis álomba szenderedett.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:33 :: Vajdics Krisztina
