Éva egy nagy, kerek asztalnál vasalt. Karcsú alakja meg-megrezdült, szép, finom kezén megcsillant egy zöldköves aranygyűrű, hajában halványfényű hajcsat ragyogott. Elég sok vasalnivaló összegyűlt már egy ideje, így ma már tényleg rá kellett vennie magát a különben nem valami felemelő házimunkára. Béla egy kicsit távolabb, a kanapén ücsörögve, fehér atlétában, kopottas farmerban a tévét nézte, unottan kapcsolgatta a csatornákat. Éppen két sportcsatorna között váltogatott oda-vissza, így egyik sporteseményt sem tudta követni. Már ez is idegesítette, hát még az eredmények!
— Ezek is mindig kihagyják a 11-est! — morogta mérgesen, és kicsit feljebb tekerte a hangerőt.
— Nem halkítanád le? Túl hangos! — kérte csendesen Éva, és húzott egyet a vasalóval.
— És most!!!! Be kell lőni, be kell lőni, ezt a ziccert nem lehet kihagyni! — kiáltozta Béla egyre hangosabban, rá sem hederítve Évára.
— Képzeld, ma felcsengetett valaki, de nem derült ki róla, ki lehet, mert rögtön elszaladt — próbált beszélgetést kezdeményezni Éva.
— Nem lehet igaz! — süvöltötte a férfi. — Már megint elszúrta! Ilyen nincs!
— És egy szép, új növényt is vettem a virágosnál, hadd legyen egy kicsit tisztább a levegő itthon, állandóan befüstölöd azzal a büdös cigivel a szobát.
— Cseréljék le a bírót! — dühöngött Béla, és rágyújtott még egy cigarettára. — Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire sötét legyen, ebben semmi lest nem lehetett felfedezni, ez vak, láttad? — kérdezte dühösen, és felbontott egy újabb doboz sört.
— És vásároltam egy új szendvicssütőt, mert a réginek eltört a fogantyúja — próbálta magára vonni a figyelmet Éva.
Ekkor megszólalt a telefon, Éva gyorsan beleszólt. — Kiss lakás, tessék! Te vagy az, anya, hogy vagy?
— Már megint nem hívtál, kislányom, mindig én hívlak, mérgesek is vagyunk apáddal, képtelen vagy felvenni azt a telefont legalább hetente egyszer? Nem túl jól vagyok különben, kislányom, képzeld, mi történt velem, elfogyott a gyógyszerem és apád lusta elmenni a gyógyszertárba, hallottál már ilyet? És te, hogy vagy? Képzeld el, holnap temetésre megyünk, de nincs meg a fekete kosztümöm, szörnyűség…, nem is tudom, miben fogok menni. Ma olyan sokmindent vásároltam a közértben, hogy alig bírtam hazahordani, és senki sem segített. Apád meg csak folyamatosan a tévét nézi, már ki sem mozdul. Tegnap meglátogattak a húgodék, hoztak egy láda almát, az nagyon jól esett. Ha a jövő héten átszaladtok, meglátjátok, milyen szépen felújítottuk a lakást, látod, ebből is látszik, milyen régen jártatok nálunk, és képzeld, apád levágatta a haját, de szörnyen áll neki, és a szomszéd Gazsi megint berúgott, úgy jött haza, össze-vissza kacsázva, a házmester megint felkiabálta az egész házat, mindig mondom, hogy lehetetlen vállalkozás itt nyugodtan élni, Bözske mamáék elköltöztek, Gál Feri pedig megint kipakolta a szennyest, mindent hallottunk, pedig csukott ajtó mögött veszekedtek, és Terike állandóan kipakolja azt a nagy mellét, fel vagyok háborodva, nem zavarlak egyébként, mit csinálsz?
— Vasalok, anya, és fő a vacsora, nem hívnál egy kicsit később?
— Góóóóól! Góóóóól! — üvöltötte Béla, ezzel teljesen elnyomva a vonal végén karattyoló hangokat, még éljenzett egy darabig, így Éva semmit sem hallott a szózuhatag második feléből, csak kicsit lemondó hangon hadarta:
— Szia, anya, holnap hívlak! — és határozott mozdulattal letette a telefont.
— Szia, Anya! — kurjantotta Zoli, és lendületesen szobája végébe dobta kockás iskolatáskáját. — Történt ma veled valami? Képzeld, kaptam egy hármast matekból, de a tanár teljesen hülye, mert én jól oldottam meg a házit, de feleléskor ezt nem is számította bele. Igaz, nem tudtam mindent, de attól még adhatott volna négyest is, és rúgtam ma három gólt tesi órán, és Nagy Zoli megint nem akar leszállni rólam, folyton piszkál, és Dóri még mindig észre sem vesz, na, megyek tanulni, te hogy vagy, anya? — ezzel már be is fordult a szobájába, magára zárta az ajtót és bekapcsolta a számítógépet.
— Ma gulyáslevest főztem vacsorára — közölte az asszony félhangosan, és lassú mozdulatokkal vizet fröcskölt egy fehér férfi ingre. Komótosan vasalni kezdte, majd szomorú hangon folytatta. — Fogalmam sincs, hogy jövünk ki ebből a kis pénzből hónap végéig, még a fűtést és a villanyt sem fizettük be.
— 6:1. Ilyen nincs, ezt nem hiszem el — őrjöngött Béla fehér atlétáját földhöz csapkodva.
Ekkor kopogtattak. Pista jött a szomszédból.
— Hogy van, Évike? — kérdezte az asztalnál görnyedő asszonytól, és odaült Béla mellé a kanapéra.
— Láttad ezt? Nem hiszem el, hogy lehetünk ennyire lúzerek? Ezért nem viszi semmire ez az ország! Szerinted les volt? Nem. Igaza van Nagynak, hogy nem néz focit, csak megőszül az ember tőle. Na, lemegyünk a Zöld Miskába? Egészen kiszáradtam.
A két férfi kirobogott a lakásból, Éva kihúzta a vasaló zsinórt, és lassan megterítette a vacsoraasztalt.
— Szia, anya, elmentem, 9-re jövök, Jancsi rámírt fészen, buli van a Gödörben, tényleg csak ma, tudom, nincs hétvége, de ezt nem lehet kihagyni — jelentette ki, és már el is tűnt kabátjának fekete szára a lépcsőfordulóban. Éva bezárta utána az ajtót, leült a megterített asztal mellé és kiszedett magának egy tányér gulyáslevest.
— Ma egyedül a hentes hallgatott meg — dünnyögte a macskának —, egészen jó húst adott. Jó étvágyat mindenkinek! — Tányérjába meredve, fáradt mozdulatokkal kanalazgatta a levest, körülötte megcsillant a porcelánfényű teríték.
— Egyél, kiscicám!
A cica hálásan lefetyelt, majd a lába elé kuporodott és nyávogott egyet.
— Te vagy ma a második — dünnyögte az asszony, és elmosogatta a tányérját. A terítéket még az asztalon hagyta, majd az asztal másik felén újra vasalni kezdett. A macska közben elszundított a kosárkájában, ő pedig kihúzta a vasalót, és a tévé elé ült. Mereven nézte a képernyőt, egykedvűen kapcsolgatott a csatornák között, megtalálta kedvenc műsorát, a vacsoracsatát, kényelmesen elhelyezkedett, és vágyakozva figyelte a sztárok társalgását. A házban becsapódott egy ajtó, majd vidám csevegés hallatszott. Egy másik lakásban két testvér vitatkozott valami apróságon, máshol egy fiatal házaspár kedélyes hangjait lehetett hallani, egy felső lakásban pedig zúgott, zakatolt egy mosógép. Az asszony kinyitotta az erkélyajtót és kilépett. Vágyakozva nézte a halkuló várost és számolgatni kezdte a fel-felgyúló, majd kihunyó fényeket. Férje és fia közben hazaért, kanalazgatni kezdték a vacsorát.
— Már megint kihűlt a leves, sosem tudod melegen tartani — morogta a férfi, átkapcsolt egy másik csatornára, megmelegítette a levest, elköszönt a fiútól és bebújt a már megvetett ágyba.
— Mikor jössz már, Éva? — kérdezte, majd horkolni kezdett.
Éva bezárta az erkélyajtót, elmosogatott, kikapcsolta a tévét és férje mellé feküdt. A házban is elhalkultak az este neszei, ő is elszenderült. Álmában egy kerek medencében pancsolt, körülötte mindenki vidáman csacsogott. Csendesen játszott a vízben, majd kimászott a homokos partra, és kis lapátkájával kitartóan ütögetni kezdte a különböző alakú, sárga, barna és piros műanyagokból készült süteményformák tetejét. Már maga köré ültetett babái is falatozni kezdtek, mindenki élénken, vidáman beszélgetett. Alig tudott rendet teremteni közöttük, úgy csacsogtak. — Szia, Anya! Olyan jó lesz, ha megnövök! — harsogták kórusban, de hirtelen megcsörrent az ébresztőóra, Éva kinyitotta a szemét. Mellette horkolt a férje, egyik karját hanyagul átvetette derekán, másik a párna alatt feküdt. A macska még békésen aludt.
Enni adott a sárga papagájnak, tejet öntött a macska tálkájába, és készíteni kezdte a reggelit. Teát főzött, kenyeret vajazott, lekvárt, felvágottat készített az asztalra. Már felnőtt. Vágyakozva gondolt az álombéli homokvárra, a kis homokozó szettre, a hófehér medencére.
Férje és fia kapkodva falatozta a reggelit, majd mindenki elindult. A gyerek az iskolába, Béla a munkahelyére, Éva pedig elmosogatta a tányérokat. Felbúgott a mosógép, a tévéből valami délelőtti beszélgetőműsor hallatszott. Lassú mozdulatokkal törölgette a port, laza kontyából kikandikált egy-egy ősz hajtincs. A papagáj időnként kipattintott egy magot, és kilökte a kalitkából.
— Éva, mikor jössz már? Éva, mikor jössz már? — rikoltotta harsogva.
Ő komótos mozdulatokkal hámozta a krumplit, egyiket a másik után. Egész nap csak hámozott és hámozott, és a meghámozott krumplikat mind az asztalra tette. Innen már nem tudta, mi történt, csak azt, hogy hangos kiáltásra ébredt: — Éva, Éva, ébresztő!
*
— Éva! — szólította újra a férfihang, de ő csak távolról hallotta. Egyre távolabbról és egyre halkabban. Csak a homokozólapát egyenletes csapásainak puffanását hallotta és az őt körülvevő csacsogó, csiripelő hangokat. — Olyan jó lesz felnőni! — súgta halkan, kicsit kinyitotta, majd lehunyta a szemét. Monoton egyhangúsággal csöpögött karjába az infúzió.
— Mi történt velem? — faggatta később az éjszakás nővért.
— Nem tudták felébreszteni, a családja hívta a mentőt, de úgy tűnik, csak elájult. Jobban van, kedves? — kérdezte a nővér.
— Igen — válaszolta Éva hálásan. — Sokkal jobban.
A nővér finom mozdulatokkal megigazította az ágyneműjét, megpaskolta a karját, és halk, nyugodt hangon mondta.
— Most már nem lesz semmi baj, kedves, egy kicsit elfáradt, pihenjen nyugodtan! Szóljon, ha valamire szüksége lenne, ezt a csengőt kell csak megnyomnia, és már itt is vagyok.
Reggel világos tekintettel, kedvesen mosolyogva ébredt. A kórteremben halk motoszkálást hallott, a nővérek már a lázmérőket osztogatták. Megmérte a lázát, majd újra elszundikált. Néhány óra múlva halk kamasz hangot hallott.
— Szia, Anya — súgta egy kisfiú a szomszéd ágyon fekvő fiatal hölgynek, és megfogta a kezét. — Hogy vagy?
Legutóbbi módosítás: 2014.02.20. @ 17:02 :: Vajdics Krisztina