17.
— Miért ennyire erőszakos ez a Tibor? Megértem, hogy nagy az öröme, és ország-világnak tudnia kell az eseményről. Ám, mindenkinek megvan a maga problémája, mint ahogy most nekünk is. Majd megtudják, mit jelent gyereket nevelni.
— Itt még más is lehet a háttérben, János. Tibor nem szokott embereket ostromolni cél nélkül. Egészen biztos vagyok benne, hogy valami olyan is van a „pakliban” amihez az én, vagy a te segítségedet akarja.
— Ugyan már, miben tudok én neki segíteni? Ő „maszek”, én meg orvos vagyok. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Na, ja, én is nyitottam egy privát rendelőt.
— Nem ilyen típusú bajjal fordulna hozzánk. Itt egészen másról lehet szó, és jobb távol tartani magunkat. Az övék amolyan „kényszerházasság” volt, szerintem. Smójci mindig is szerette a pénzt, a könnyű gondtalan életet. Tibor arra alkalmas partner volt, aki mindent ráhagy, nem érdeklődik utána sokat, nem féltékeny, na meg anyagi háttérrel is rendelkezik. Az elején minden rendben is ment. Mindketten külön üzleteltek. Most meg itt van két gyerek, amit lehet, hogy vártak, lehet, hogy nem. Smójci nem akarja felfedni Tibor előtt, mekkora vagyont halmozott fel. Magyarán, nem szeretné, ha férje tudomást szerezne anyagi helyzetéről. Ezért kért engem, aztán téged is arra a bizonyos pénzátvételre.
— Akkor eleve mi a fenének házasodtak össze, ha egyik sem bízik meg a másikban? Erre még két gyerek is…!
— A pénz! Elveszi sokszor az emberek józan eszét. Nálunk sincs ez teljesen rendjén. Van ugyan egy közös számlánk, de én sem tudom, mennyit tudsz te megkeresni, és fordítva sem működik. Mégis megbízunk egymásban, csak nem beszéltünk róla, erre soha sincs időnk.
— Margit, ezen tényleg változtatni kell. Legalább egymás közt tisztázhatjuk. Ne hidd, hogy letagadok összegeket, vagy másra fordítom, mint rátok. Viszont óhatatlan alapot adhatnék felesleges vitákra, gyanúsítgatásokra. Igazából azért alakult így, mivel nem tudunk teljesen közös kasszán lenni, mert az adóhatóság akkor a te jövedelmedet is jobban „górcső” alá venné. Az egy dolog, hogy nálam is alkalmazásban vagy, mint főállású feleségnek fizetek rendes munkabért, amit az adóban jóvá tudok írni. Az állami munkahelyed is ellenőrizhető. Viszont ha a közös számlán kissé nagyobb összegek mennének keresztül, akkor már fúrná őket a kíváncsiság, hogy ez most a doktor úr jövedelme, vagy tisztára mosdatott adózatlan jövedelem. Nálam követhető ugyanúgy a pénzmozgás, mennyit keresek, illetve vallok be. Viszont az adóhatósság örökké él a gyanúval, hogy sok mellékest is csinálok, ami után nem fizetek. A közös kontón olyan pénzek landolnak, amik adózatlanok. Tudom, bonyolult vagyok egy kicsit, esetleg paranoid, de sajnos ez így működik. Mindig azt keresik meg, aki szerintük eleve csaló. Akik milliókat csalnak le évente, azok meg szabadon flangálhatnak, újabb milliós objektumokba fektethetik a még adózatlan pénzüket.
Közben a gyerekszobában felébredt Vicus.
— Te jó ég, itt mi korszakalkotó elemzésekbe fogunk, és a gyerekre rá sem néztünk. Csepegtetni kellene a fülébe, biztosan éhes is, és a penicillint is bele kellene diktálni valahogy. Ja, jut eszembe, de lehet, hogy hülyeség, amit kérdezni akarok. Mint orvosnak tudnod kellene neked is. Én penicillin érzékeny vagyok. Lehetséges, hogy ez öröklődött a gyerekre, és nem lenne szabad adni neki?
— Ez jó kérdés. Én nem is tudtam ezt rólad. Könnyű lenne eltenni láb alól.
— Ne hülyéskedj, János, halál komolyan mondom. Tudom meg kellett volna mondanom az orvosnak a Klinikán, sajnos valahogy nem ugrott be. Most mégis mit tegyünk?
— Én, ami az immunológiát illeti, nem sokat tudok. Előfordulhat, hogy a gyerek örökölte ezt tőled.
— Tudnod kell, milyen hatásai lehetnek. Én kis híján ottmaradtam! Ha idejében nem szállítanak be a kórházba, most nem itt lennék! Tudod mit? Vidd vissza a gyógyszert a patikába, és kérj egy olyan antibiotikumot, ami nem penicillines, vagy tudom is én. Szóval nincs akkora kockázata, mint a penicillinnek.
— Nem akarom azt mondani, hogy a te kukaságod miatt futkározhatok, mert tényleg nagy baj lehetett volna. Legközelebb gondolj ilyenre. Ha jobban lesz, azonnal elvisszük allergia ambulatóriumi vizsgálatra.
Margit a biztonság kedvéért megnézette a fülcsepp összetételét is Jánossal. Noha laboránsként sok mindent tudott, nem bízott meg magában.
— Fül- vagy orrcseppben nem szokott penicillin lenni. Na, pá rohanok, hogy kicseréltessem a szert.
János alig egy óra alatt megjárta az utat. Mire hazaért, már az egész család ott nyüzsgött a lakásban. Szinte egyszerre akartak beszélni, amitől kissé ideges lett.
— Nem kellett volna idejönnötök. Nincs semmi nagyobb baj, szerencsére. Gyerekbetegség, nem halálos kór támadta meg. Orvos vagyok, van némi jártasságom a dologban.
— Nem vonom kétségbe a tudásod — torkolta le az apja —, de azért mégiscsak az unokánk, aggódtunk érte.
— Becsepegtettem a fülébe, és meg is etettem. Most ismét elaludt. Mit intéztél a patikában? Kicserélték?
— Persze, hogy ki. Ez egy nagyon erős antibiotikum. Mikor beadod, utána joghurtot vagy kefirt kell ennie. Ez hasonló, mint a jól ismert Tetrán, de mégsem az.
— Hm, ez kicsit problémás lesz. Mind a kettőt utálja. Soha sem szerette a tejtermékeket, kivétel a Túró Rudi.
— Akkor is be kell adni! Én sem szerettem a tökfőzeléket, kérdezd csak meg anyát, mégis meg kellett ennem.
Vicus, mikor felébredt, már kissé jobban nézett ki. Arca már nem volt olyan sápadt, és valószínű, enyhültek a fájdalmai is.
— Éhes vagyok, mama!
— Mégis mit szeretnél enni?
— Csináljatok nekem a nagymamával rántottát, olyan vajasat.
— Mást nem szeretnél? Fáj még a füled?
— Most nem fáj, csak ezt kérek.
A három nő már repült is a konyhába, hogy minél előbb teljesíthessék a kívánságát. János utánuk ment.
— Van egy ötletem, ha beleszólhatok a főzésbe. Tegyetek a tojáshoz két-három kanál kefirt vagy joghurtot. De ha van tejfel, az sem rossz. Utána nem kell kínlódni azzal, hogy a gyógyszer bevétele után megegye.
— Ez egy jó ötlet! De van már valami elképzelésed, hogyan diktálom bele a gyógyszert? Nem annyira nagyméretű, eleve le tudná nyelni, de tudom már előre, hogy nem lesz könnyű. Ellentétben más hasonló korú gyerekkel, ő nem eszik meg mindenfélét. Néha még egy újfajta cukorkára is bizalmatlanul néz.
— Próbáld meg beletenni egy Túró Rudiba. Ha rájön és kiköpi, akkor, majd próbálkozunk mással.
— Szörnyű, hogy mennyi gondot csináltok ebből — szólt közbe Margit anyja. — Én majd beszélek vele, és minden mutatvány nélkül be fogja venni. Bízzátok csak rám.
A szülők nagy szemeket meresztve néztek egymásra.
— Akkor anyus rajtad a világ szeme. Etesd meg.
A nagymama besietett Vicushoz.
— Itt a finom rántotta! Gyere, segítek megenni.
Kiültette a kis asztalához és mellé térdelt. Vicus szinte falta magába, mint aki már napok óta nem evett.
— Most pedig itt van a gyógyszer, amit a doktor bácsi azért adott, hogy jobban legyél. Nézd meg, itt van a tenyeremben. Nincs semmilyen íze.
Vicus nézte, a nagymami tenyerében fekvő kis gömböt.
— De ez úgy néz ki, mint valami cukorka — mondta csodálkozva.
— Olyasmi, kinézetre, de nem kell szétrágni, egyben kell lenyelni. Körülbelül úgy, mint a kiskacsák a kukoricaszemet. Várj egy percet, hozok egy kis gyümölcslevet neked, meg kiviszem az üres tányért.
Térült-fordult, és hamarosan visszatért.
— Tessék, parancsolj — nyújtotta felé a poharat és a gyógyszert. — Kapd be ezt a kis bogyót és igyál rá finom almalevet, tudom, nagyon szereted.
A kislány úgy tett, ahogy mondta neki a nagymami. Minden különösebb cirkusz nélkül bevette a gyógyszerét.
— Most pedig bújjál vissza az ágyikódba! Majd nemsokára visszajövök és mesélek neked.
A szoba ajtajánál már izgatottan várták a többiek.
— Na, sikerült? Bevette?
— Úgy bekapta, mint kacsa a nokedlit. Nem boszorkányság! Csupán rábeszélő képesség kell hozzá, és megy minden. Megígértem, hogy visszamegyek mesélni, de ezt a feladatot átengedem neked, lányom.
