23.
Margit próbálta lebeszélni Jánost a balatoni kirándulásról.
— Nem volt elég az izgalmakból? Maradjunk itthon és kész.
— Már miért maradnánk itthon? Nem érdekelnek a történtek. Majd megoldódnak. Nem én voltam a hibás. Csupán egyért vagyok ideges, hogy az a nyikhaj ki sem szállt az autójából. Pofátlanul el akarta intézni pár ezressel. Nem fogadtam el, erre tovább hajtott. Remélem, hamarosan elkapják, mert az ilyennek nem csak a hajtási engedélyét venném el, még le is ültetném. Aki egy ilyen balesetnél képes otthagyni a helyszínt, az egy sokkal súlyosabb esetben is megtenné ugyanezt.
— Sajnos ma már a sofőrök többsége etikátlan. Én is ugyanígy büntetném. Egyelőre találják meg, mert az most a lényeg. Az autószalon hiába adott cserejárművet. Hiába van biztosításod, addig hozzá nem fognak nyúlni, amíg el nem kapják. A biztosító csak akkor fizet, ha megtalálják azt, aki a balesetet okozta, mert az ő biztosítója köteles fizetni a kárt. Nem lesz ez olyan egyszerű, ahogy kinéz. Az autószalon mondjuk megelőlegezi a javítást, hogy minél hamarabb kiadhassák a kocsit. De ezzel az ügy nem lesz lezárva. Ők is akarják majd a pénzüket.
— Kapjuk vissza a kocsinkat. Fájjon az ő fejük, honnét szerzik vissza a pénzüket. Sőt! Még kártérítést is kérhetnék, mert javítottan nem annyit ér.
— Azért nem kérhetsz egy vas engedményt sem! Nem ők a felelősek, hogy beléd szaladtak, bolondokat beszélsz!
— Induljunk el végre, mert holnap estig sem érünk oda.
Lecipelték a csomagokat és bepakoltak mindent a csomagtartóba.
— Mi lenne, ha én vezetnék odafele? — kockáztatta meg Margit. — Te csak irányítgatnál útközben. Akármennyire mondod, hogy nem vagy ideges, jobban szeretném, ha én vezethetnék.
— Tudod mit? Itt a kulcs, vezess te. De ha valami balhé lesz, akkor te viseled minden következményét. Eleve, azt sem tudom, hogy ezt a csere járgányt jogod van e használni. A másik az két névre szól, de ezzel nem tudom mi a helyzet.
— Ne kukacoskodj már ennyit. Nem tudtuk, és kész. Én vettem át a volánt, mert nem akartam, hogy ilyen idegállapotban vezessél. Nem hazudunk, ez az igazság. Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik. Semmi sem fog történni.
Elindultak. Amíg ki nem értek az autópályára, Margit nem ment hatvannál gyorsabban. János korholta is, „ne úgy menj, mint aki tojásokon lép!”
— Mennyivel lehet menni lakott területen?
— Ötven a maximum, de szabad a pálya, nyomhatod nyugodtan.
— Fizeted a büntetést? Mert ki tudja, hol van egy trafipax és kedd reggelre a leveles ládánkban van a fotó és a szaftos büntetés. Kint az M7-esen sem mehetek annyival, amennyivel akarok. Ott is van szakaszonként sebességkorlátozás.
— Mondd? Nem akarsz másodállásban autóvezető oktató lenni?
— Másodállásban? Talán harmad-, vagy negyedikben. Másodállásban nálad vagyok. Harmadik a háztartás és Vicus. Negyedik állást már el sem tudnék vállalni. A nap 24 órából áll, és valamikor aludnom is kell.
— Szerintem, előbb-utóbb fel kell téged mentenem, és felvenni egy másik munkaerőt. Túl sok, amit csinálsz, és ezen felül még jársz a nyelvtanfolyamra is.
— Addig, amíg nem szólok, nem kell másik munkaerő. Bírom még, ne aggódj.
Csaknem öt óra volt, mire leértek a nyaralójukhoz. Gyorsan kipakoltak, átöltöztek, és rohantak is a partra. Este kilencig élvezték a vizet, a szabad levegőt, az sem zavarta őket, hogy teljesen besötétedett. Vicus hamar elaludt, nagyon kifáradt.
— Apámék holnap reggel akartak lejönni, de mivel tudják, hogy itt vagyunk, lehet, hogy „nem szeretnének zavarni” jelszóval otthon maradnak.
— Mondtad nekik, hogy megkapod az új autót, és próbautat akarsz csinálni?
— Még pénteken beszéltünk. Akkor szóltam erről.
— Akkor nem is tudják a mai nap eseményeit?
— Honnét tudnák? Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy felhívjam őket. Ráérnek részesülni az izgalomból hétfőn is, nem?
— Igazad van.
Vasárnap nyolc óra felé ébredtek fel. Összeszedelőzködtek és lementek a strandra. Margit, biztos, ami biztos alapon irt egy cetlit, amit az ebédlőasztalon hagyott. Valamikor 11 óra felé meg is jelentek János szülei.
— Hát ti? — üdvözölte őket János. — Azt gondoltam, nem fogtok lejönni.
— Nem is nagyon akartam, de anyád addig erőszakoskodott, hogy egy nap nem a világ, ha reggel megyünk, és este jövünk is vissza veletek együtt. Gratulálunk az új járgányhoz. Nagyon pofásan néz ki. Gondolom meg is vagy vele elégedve.
— Ez még nem az enyém!
— Hogyhogy nem a tied? Akkor kié, ami az udvarban áll?
— A cégé, akiktől vettem.
János apja érthetetlenül bámult. János persze elmondta az egész szombati napot, úgy ahogy történt.
— Nem semmi. A tulajdonost hamar megtalálják a rendszám alapján, ám lefogadom, nem ő volt a karambolozó. Egyértelműen arra vallanak a történtek, hogy vagy kölcsönadta az autót, és az illető nem akart kellemetlenséget, vagy meglovasították. A tolvaj meg nem akart rögtön lebukni.
— Van igazság abban, amiket mondasz, apa. Erre nem is gondoltam.
Hamar eltelt a nap. Szedelőzködni kezdtek. A visszafelé vezető úton János ült a volán mögé.
— Milyen érdekes, hogy ami összetört ugyanez a típus, ám számomra egészen más. Ha lehetne, én ezt tartanám meg.
— Csak most érzed így. Az motoszkálhat a fejedben, hogy ez egy ép autó, az meg javított lesz.
— Lehetséges. Mindenesetre apa két verziója közül valamelyik igaz lehet. Fel fogom hívni a biztosítót, és kérek tájékoztatást a karambolozóval kapcsolatban. Biztosan tudnak már valamit, ha bemondom a rendszámot.
— Miért fárasztanád magad ezzel? A biztosító nem fog információt adni telefonon. Személyesen sem biztos. Megsértené ügyfele személyes jogait, ha illetéktelen személlyel közlik az adatait.
— Már hogy lennék én illetéktelen személy? Mégiscsak az én járművemről van szó! Jogom van megtudni ki szaladt belé.
— Nincs jogod! A két biztosító elintézi majd egymás közt. Annyit megtehetsz, hogy a saját biztosítódnál érdeklődsz. Ők sem biztos, hogy közölni fogják az adatait, ámbár ki tudja?
Lassan közeledtek a főváros felé. János apja előttük haladt, és hirtelen kitette az irányjelzőjét, hogy le akar fordulni.
— Hova akar itt letérni apa? Mi a fenét keresnénk Érden?
— Fogalmam nincs. Talán tud egy rövidebb utat, ami elkerüli a „dugókat”.
— Erre? Ha rámegy a régi hetesre, akkor is ugyanoda, a BAH-csomóponthoz érkezünk. Ott meg biztosra veszem, hogy áll a forgalom. Ilyenkor mindenki igyekszik hazafelé a hétvégi kirándulásról.
Egy fogadó elé kanyarodott, intett Jánoséknak, hogy parkoljanak le ők is.
— Minek álltunk meg itt?
— Gyertek be ebbe az étterembe. Nem fogjátok megbánni. Állítólag a híres úszónőnk a tulajdonosa. Nagyon jó és speciális konyhája van.
— Biztosan az árai is olyanok.
— Ne akadékoskodj, majd én fizetem.
Az „Egérlyuk” — ahogy a neve is jelezte — nem egy hatalmas étterem. Szinte teljesen megtelt vendégekkel, csak a kerthelyiségben találtak szabad asztalt. Nem az idő miatt akartak volna bent leülni, hanem az út közelsége okozta portól tartottak. Helyet foglaltak és a pincér már hozta is az étlapot.
— Nem is annyira vészesek az árai.
— Na, mit mondtam neked! A kollégám ajánlotta, egyszer okvetlen próbáljuk ki, ha erre járunk.
A mellettük lévő asztalnál egy nagy társaság ült, hangoskodtak és jókat nevetgéltek. Az egyik közülük egy készüléket vett elő a zsebéből.
— Na, tessék! Nézzétek meg! Mobil telefon. Még elég borsos ára van, de ezen bárhol elérhető vagyok. Nem kell telefonfülkét keresnem, mindig kéznél van.
Kézről-kézre járt a fura szerszám.
— Ezt itt vetted Magyarországon?
— Hol másutt? Nemrég alakult a cég, a Pannon. Azok adják a vonalat, hívószámot, ők árusítják a készüléket. Havi alapdíjat fizetek, mint a rendes telefonért. Percenként számol. Kicsit magasak még a tarifák, de nekem megéri.
— Te, ebből óriási bizniszt lehetne csinálni, ha van elég tőkénk. Mondjuk, Bécsből vagy máshonnét rendelnénk ilyen készülékeket. Még új és kihasználatlan a piac. Bele kellene vágni.
— Az ötleted nem rossz. Rengeteg pénz kellene hozzá, de jócskán vissza is jönne. Pláne ha még szolgáltatói engedélyt is kaphatnánk, hogy központokat létesítsünk. Konkurensek lehetnék ennek a Pannonnak vagy minek.
A figyelő Jánost oldalba bökte Margit.
— Nem illik mások beszélgetését kihallgatni.
— Én csak a készülékre lennék kíváncsi. Képzeld el, mennyi fáradságot lehet egy ilyennel megspórolni. Lerobbansz az autóval az országúton. A legközelebbi segélyhely kilométerekre van. De ne beszéljünk kocsiról. Valaki rosszul lesz az utcán. A legközelebbi telefon száz méterekre. Sőt! Nem is biztos, hogy működik. Ezzel életeket lehet menteni, mert amíg telefon után kutakodsz, a környéken addig a beteg meghalhat.
— Igazad van! Eszedbe ne jusson, hogy mostanság ilyenre fogunk költeni. Fogalmam nincs, mennyibe kerülhet, de hogy nem két fillér, az biztos. Várjunk, amíg kicsit jobban elterjed, nagyobb lesz a választék meg a kínálat. Akkor valószínűleg már elérhető áron hozzájuthatunk.
— Pedig egy ilyen kell majd nekem is.
— Kivárjuk, Jánosom, mint annyi mindent.
Másnap hétfőn Margit valamivel korábban indult dolgozni.
— Nem tudnál megvárni, hogy elvigyelek titeket a Moszkvára, úgy, mint eddig?
— Szeretnék hamarabb bent lenni, mert mennem kell már az Egyetemre. Az autót is ma adják oda. Ki szeretném kicsit tapasztalni, mielőtt bemegyek vele a dzsumbujba. Tudod, hogy hajlamos vagyok még rosszul kuplungolni és nem akarom, hogy belém szaladjanak valahol.
— Tíz percen csak nem múlik! Bekapom a kávémat, aztán indulhatunk. Megpróbálok munka előtt még kimenni az autószalonba. Talán tudnak már valamit mondani.
A buszmegállóban már várt néhány kolléga, akik hasonlóan, szintén korábban szerettek volna beérni.
Köszöntötték egymást.
— Neked is van ma extra feladatod, hogy ennyire korán érkezel?
— Ha nem is extra, de ma kezdek a SOTÉ-n. Nem akarok késni, sok megbeszélni valóm lesz a proffal.
— Most kell jönnie. Mindig ilyen időben szokott ideérni, hogy felvegyen minket.
— Ennyien nem fogunk beférni az autójába. Csak négy helye van.
— Én úgyis buszra szállok — ajánlkozott Margit. — Tudjátok, hogy az oviba viszem a gyereket. Menjetek csak nyugodtam vele.
Az alig párszáz méterre levő óvodából sietett a munkahelyére. A folyosón a főnök titkárnőjébe ütközött.
— Menj, már vár a főnök — mondta Ágnes.
— Azonnal megyek, csak átöltözöm és összeszedem a jegyzeteimet.
A prof jó hangulatban volt, hellyel kínálta Margitot.
— Ma akkor elkezdi a munkát az egyetemen. A gépkocsivezetőnk megmutatja az autót, és átadja a kulcsot meg az iratokat. Ne felejtse majd minden esetben kiállítani a menetlevelet, mert noha szolgálati autó, a rendőr igazoltathatja. Be kell pakolnia majd néhány kísérleti állatot is a csomagtartóba. Pár egeret meg csirkéket. Ne nézzen rám olyan rémülten. Naposcsibéket kell elvinnie, nem vágóállatot — nevetett.
A beszélgetés után a gépkocsivezető, Kalmár Sándor segített a pakolásban.
— Köszönöm, Sándor, hogy segítségemre volt. Lenne egy extra kérésem. Tudja relatíve friss a jogosítványom. Velem tudna jönni itt egy pár körre?
— Természetesen! De van egy ötletem. Most délelőtt nincs semmi fontosabb feladatom. Nem kell utaznom sehova, csupán délben. Elmennék önnel az Egyetemre. Nem kell senkinek sem tudnia. Az autót én elviszem, és a fiam majd visszaviszi magának. A parkolóban fogja várni.
— O, nagyon köszönöm, de nem lesz ez fárasztó? Nem tudom, mikor végzek, és feleslegesen nem akarom feltartani a fiát.
— Nem fogja azt feltartani. Még „fűtő a Napnál”. Telik a sok idejéből. Nemrégen ment el a vállalattól, ahol eddig dolgozott. A barátja a jövő hónapban nyitja a műhelyét, nála fog dolgozni. Van némi spórolt pénze, amolyan társulás lesz. Remélem sikerül a vállalkozásuk. Manapság mindenki igyekszik önállóvá válni, ha már végre van ilyen lehetőség.
