— Tábornok úr, a fel nem robbantott útakadályok gátolnak a menekülésben!
— Megállunk, főhadnagy. Összehívom a hadbíróságot és ott, annál a falnál végrehajtjuk magán az ítéletet! Sofőr, taposson a gázpedálra, úgy látom mind a két — összesen öt — irányból üldöz az ellenség. Döbbenetes! Amúgy sem értem, parancsom ellenére miért nem robbantották még mindig fel az itt ágaskodó útakadályok halmazát. Mondja, maga, mundérszégyene, nem tud különbséget tenni a visszavonulás hadművelete és a menekülés gyávasága között? Ilyen szót csak szájhősök használnak! Képzelje, a hajózásban éppen fordítva van, ha a hajó alámerül, a parancsnokok kötelesek utolsóként visszavonulni. Amint az illetékes személyekkel találkozom, azonnal jelzem végtelen oktalanságukat. Ez több mint brutális, egyenesen ostobaság! Ezen a helytelen beidegződésen sokat kell javítani! Mindenkinek egyértelmű, hogy aki jól átlátja a helyzetet — mint én most, hiszen nálam senki nem tudja jobban, mi történik a hátam mögött jó tíz kilométernyire —, hozhat csupán helyes döntést. Mindössze neki van valós képessége a helyzet javítására. A magunk esetében, amint összehívom a tisztikart, meghívó nélküliségre alapozva, kidolgozzuk a jövevények hívatlan státuszba visszahelyezését. Valamikor, egy napsütéses délelőttön visszajövünk és rendet csinálunk. Ugyanígy, a hajóskapitány és vezérkara hagyja el elsőnek a hajót! Kievezve a partra összeülnek, és kidolgozhatják a vesztes helyzet vesztetlenségbe helyezését.
— Egy gubanc van csupán, jelentem, túl későn érnének vissza a hajóhoz…
— Ostoba! Gondolkodjon már, kit érdekel az a hajó?
— Értem. Tábornok úr, jelentem, ki sem merem mondani, de tulajdonképpen nem ön a főnök. Tehát gyanítom, még a jogos változtatások eszközlése után is maradnia kellene…
— Mindig szerettem az értelmes embereket, kegyelemben részesítem, főhadnagy! Azt gondolom, tudja, hogy elegendő hátvédbiztosíték maradt a tér minden oldalán!
— Tábornok úr, jelentem, jobbra-balra, előre és hátra beraktunk annyi géppuska fészket, ahány nem veszélyezteti a többit, különben kicsi az a nyavalyás tér, és egymást lövik le. Ami természetesen nem lenne baj, háborús körülmények között a katona sorsa, kötelessége az elesés. De milyen fogadóbizottságunk lenne akkor? Ugye, az a néhányszáz ember, egyértelmű parancsa értelmében meg fogja állítani a — nem tudom pontosan hány milliós — sereget. Fel fogja tartóztatni és le fogja győzni őket.
— Természetesen, főhadnagy! Valamit visszaszerzett kegyeimből, ezért most itt, nagy hirtelen előléptetem századossá. Jut eszembe, a hidat természetesen rendesen aláaknázták ugyebár? Parancsom értelmében, ha jól tudom nem robbantották fel?
— Ez így igaz, tábornok úr!
— Az a helyzet főhadnagy, hogy magam sem értem mi a helyes és mi nem… Ezért aknáztattam alá és adtam ellentétes parancsot, melynek értelmében majdcsak felrobbantják. Egészen pontosan így hangzott: „A hidat ne! Robbantsátok fel a K. folyón.” Verbálisan nyitva hagytam az utasítást. Mekkora lefokozás… De tanultam a régi elődöktől, senki nem vonhat felelősségre! Maga meg tudja különböztetni a géppuska ropogást a géppuskaropogástól?
— Jelentem igen, meg tudom, jelentem, különböztetni, jelentem, a géppuska ropogást a géppuskaropogástól.
— Ne ilyen szakadozottan jelentsen és ne is olyan szabadosan, mint az előbbiekben, mikor egész témaköröket zsúfolt egyetlen jelentésbe!
— Jelentem, most éppen a mieink lőnek — mert jó a fülem — a mieinkre. Már megint! Úgy értem, ha nem is a mieink, de a hozzánk nagyon közelállók pörgetik a sortüzet, ha jól hallom, ugyancsak a mieinkre. Tudja, tábornok úr, jelentem a fülem, jelentem, már mindent megtanult. Különben is, jelentem, ha ez a tulajdonságom nem lenne, akkor nem is szolgálhatnék a maga közvetlen két kezeként. Minden hadseregben van, jelentem, egy legalul elhelyezkedő réteg, ők már, jelentem, csak kétkezi főhadnagynak, ezentúl századosnak neveznek.
— Jut eszembe, főhadnagy, hivatalosan még nem léptettem elő! Ez az út hova vezet?
— Ez kérem tisztelettel, akarom mondani, jelentem, egyenesen a temető irányába.
— Rebellió! Minek megyünk arra?
— Talán a praktikum jegyében, jelentem. Tábornok úr, bocsásson meg a roppant ízetlen tréfáért! Jelentem, az a helyzet, hogy az ellenség orv összeesküvést szervezett, és tulajdonképpen körülvettek, így valamilyen cikk-cakk úton menekülünk.
— Ne használjon ilyen alpári, katonátlan szómenéseket! Fogalmazzon röviden, tömören, szakszerűen és természetesen helyesen! A menekülés szót törölje szótárából! Visszavonulás! Amint kijutunk a gyűrűből, és egy karperec vagy nyaklánc közelébe kerülünk, gyorsan le kell diktálnom a napiparancsot, sőt a parancsnokok jelentését is meg kell hallgatnom! Néha még én is elképedek… Nem is tudtam, hogy van huszárságunk. Vagy azok is ránk támadnak ott? A ló hátsó végével felénk talán nem sikerül nekik… Úgy látom, éppen a temetőt rohamozzák. Elképesztő!
— Jelzem, azok ott a saját rendfenntartó erőnk lóval felszerelt emberei. Ők is harci láztól indíttatva, a legmagasabb fokú buzdultsággal hajtják végre a visszavonulás fedőnevű bevetést. Tábornok úr, a bevetés lázában, így a visszavonulás harci cselekménye közben egészen átizzom. Ma elmarad a jelentés, jelentem, ez egy egészen furcsa és kellemetlen nap. Ismét dörrenést hallok, de ezek nem a mieink. Egy újabb, nagyon hangos felverte az egész központot. Most repül a, most repül a kis… madár… Olyan felemelő érzés végre valódi, nem csak irodai katonának lenni.
— Na, most úgy látom, elnyel bennünket a temető.
— Nem. Tábornok úr, jelentem, jobbra fordulunk és miénk a mező.
— Nézze, a főhadnagy alatt is létezik rendfokozat? Én úgy emlékszem hadnagytól indultam, tehát lennie kell. Feltétlenül intézkedjen!
— Még éppen tíz van, az utolsók a rendfokozat nélküliek, ők azok, akik most ropogtatnak.
— Ja igen, persze, mindig elfeledkezem a stratégia és harcászati kivitelező személyzetről, akik nagy gyakorisággal szabotálják a terveket. A múltkor két teljes szakaszt, huszonnyolc embert irányítottam a folyó túlsó oldalának védelmére, és még át sem értek a hídon, mindkettő szétterült. Pedig még nem robbantattam fel. Ezek nem is tudnak harcolni, mert rossz kiképzőik voltak! Úgy tudom, maga is egy ilyen kiképző izéként szolgált, amíg a két kezem nem lett. Van elegendő dísztávirat, kitüntetés és mezei virágcsokor?
— Tábornok úrnak jelentem, a legelső raktárból vételezünk, mert a hősöknek meg kell adni, ami jár.
— Tudja, miért ódzkodtam egyértelmű parancsot adni? Úgy hetven év múlva, majd az utókor eldönti, tulajdonképpen mit is akartam. Aztán majd jól lehazaárulóznak engem, vagy azokat, akiket — miféle rendfokozatról is beszélt, ami azt hiszem nincs is —, na, azokat. Nem, nem akarok tárgyalni, mert képesítettek vagyunk és a… majdnem mijeink irányítják a… még engem is… Szakszerű, oktalan új szempontjaimat veszni hagyom, többek között azért is, mert jobbról-balról, elölről-hátulról és mindenhonnan lő az ellenség. Csináljon már valamit! Jelezze a központnak, hogy fejükben kérdőjelekkel, dezertőr főtisztek lehetőségekről pufognak! Az a baj, hogy nézőpont és hovatartozás kérdése, hogy… Azt hiszem, belegabalyodok a mondandómba, így sosem fogunk kikerülni a karperecből, ja persze gyűrűből… A szakszerű és pontos tájékoztatás a legfontosabb, ezért — mint tudja — nem csak a mit sem sejtő népet, de a vezérkart sem dívik pusztító jelentésekkel és hírekkel alázáporozni. Van ott hátul egyáltalán őrség?
— Tábornok úr, már rég nem tudom követni, mit mond. Jelentem, nem feltétlenül értenék egyet magával, ezért nekiállok valószínűsíteni. Remélem, bőséges kivégezni való maradt még a rengeteg megkegyelmezettből…
— Megőrült? Ilyen háborús helyzetben, amikor minden oldalról ellenség fojtogat, képes lenne kegyelmet adni egyetlen lógósnak is? Itt a pisztolyom. Fogja és tegye a kötelességét!
— Tábornok úrnak jelentem, mint azt a filozófusok gyakorta emlegetik, az immorális parancsnak ellen kell szegülni.
— Ilyesmit nem tartalmaz a szabályzat, főhadnagy!
— Tábornok úr, jelentem, önmagam kivégzése igencsak immorális, ezért élek a parancsmegtagadás jogával, hiszen a lelkiismerete ellen nem tehet senki! Vállalom a következményeket, és ezt az amúgy hetek óta töltetlen fegyvert, amint biztonságban vagyunk, megpucolom.
Minden hasonlóság a véletlen szándékos műve. Mint nagyapám egyik unokája, elsősorban az elesettek emberi méltóságára figyelek.
Döbbenetes történelemhamísítás Váradon (le kell görgetni a lap aljára)
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
