Csomafül szabadságon volt éppen, és úgy gondolta, jobbat tesz neki a magány, mint integrálódni egy nagy, zsúfolt méhkasba. A Tarcsisün Mókusszikláján kivett egy bungalót, és mászta-mászta a hegyeket. Ablakából kétszáz méter mélyre lelátott, amitől elmúlt minden idegessége. Úgy látszik, fordított tériszonya lehetett.
A szikláról, amin szállása helyezkedett el, kényelmes, karfákkal ellátott hídon jutott át a túloldalra. Maga a híd egy vastag kötélből készült, a karfák ugyanolyan alapanyagból, tehát lengőalkatrészek voltak. Éppen nekiindult. A közepe táján csípőre tette kezét, jobbra-balra tekintgetett, a mélyben robogó folyó folyásának irányába és fordítva. Gyönyörködött a látványban. Nézegette a fákat, fellegeket és az apró, hangyaszerűen mozgolódó embereket. Kezét zsebre dugva élvezte a kilátást, de hirtelen úgy érezte, otthonfelejtett valamit. Vissza akart menni, de mégsem indult.
Arra gondolt, hogy a karfás híd kimondottan kiessé teszi a menedékház környékét, majd továbbsétált. Ekkor a bal keze alatt kiszakadt a kötélkarfa, megingott és belelógott a szakadékba. Megcsodálta. Úgy érezte, balekokat fogott, amiért ilyen olcsón megkapta ezt a csodálatos helyet. Kilengés közben elkapta a másik, épen maradt fogódzót — ahogy ő nevezte a karfát —, és az egy szál kötélnyi hídon hasra esett. Az alatta lévő szál, súlyának túlterhelésétől kettészakadt. Elkapta az épen maradt sodronyszakaszt, s lábaira rátekerte a hátsó részt.
„Csodálatos! Ilyen vakítóan szép napsütést ritkán nézhettem, a házikómnak is csak a tetejét látom, és milyen bájos fehéres szürke felhők mászkálnak ide-oda az égen… Túlságosan erős a napfény, kissé zavaró…
Ekkor a szél lebbentésétől, vagy saját súlyának tehetetlen kibillenése miatt, hassal, majd arccal a szakadék irányába fordult. El is döntötte, hogy hosszabb időt kell ott töltenie. Ilyen panorámában még nem volt része, és ez a testhelyzet kimondottan egészséges, nyújtja a gerincoszlopot, az izmokat. Hidegben didereg majd, hőségben meg izzad. Ha a telet is ott tölti, jól átfagy, tavasszal kienged, tehát ingyen szaunázhat a legegészségesebb körülmények között. Már bánta, hogy valaha aquaparkok csúszdáin sikított a többiekkel. Innen jól látszik, amint a sziklavölgybe szorult folyócska tóvá dagad, és a gyanútlan kajakos a vízesésnél elvadult mélyvízi túrába kezd. Éppen ezen morfondírozott, amikor dörrenést hallott. „Jé, ez puskalövés! Világéletemben utáltam a vadászokat. Álságosak, etetőket raknak ki, hogy legyen mit lelőniük. Alkalomadtán majd levadászom őket, innen úgyis tökéletes a kilátás, követhetem mesterkedésüket. Elszabotálok mindent. Kurjantásos visszhangorkánnal megtöltöm a környéket, és az összes vad Tarzannak fog nevezni. Beszélgetek velük, így távkiabálással.”
Elsüvített mellette egy szigony, és a túlsó oldalon — éppen az ő bérelt, személyzetmentes házikója mellett — emberi hangokat hallott.
„Értem már! A karfát helyettesítik… Remélem, senkinek nem jut eszébe a hidat megjavítani. Ráérnek arra még! Ha netán elengedném a fogódzót, visszajuthatnék a falra. Igaz, falfesték lenne belőlem, de az is nagyon szép. Ha a lábammal is elengedném a kötelet, természeti katasztrófát okoznék, mert kiöntene a folyó… Maradok inkább. Néhány hónap, egy-két év, ki tudja, talán évtizedek múlva jelzem az érkezőknek, hogy kész vagyok leszállni. Vagy nem jelzek semmit, és maradok.”
Valami elkezdte mozgatni alatta új lakását, a hídkötél alját. Egy zsebre vágott kezű kisgyerek állt meg előtte. Jó magasra ugrándozott.
— Tanár úr, tanár úr! Itt egy kilátó!
A tanár úr később érkezett, a többi gyerek is a karfa fogását mellőzve sasszézott előre.
— Gyerekek, nem teljesen biztonságos több száz méter magasban zsebre vágott kézzel járkálni egy kötélen…
— Nem kötél ez tanár úr, hanem híd! Itt egy kilátó, már mondtam az előbb!
— Salakosim, ez tényleg itt van? Na, nézzük! Milyen jó puha… Mostanában tehették ide, mert ezelőtt még nem láttam.
— A tanár úr már járt itt?
— Persze, különben hogyan hoztalak volna fel benneteket… Zsuzsika, ne szökdécselj egy lábon!
— Jól van, tanár bácsi! Akkor spiccelek kettővel.
— No, itt tényleg biztonságban körülnézhettek!
Csomafül nagyon boldog volt. Nem kívánt magának új állást, de ez igen jól jött. Ebben a kellemesen kinyújtott, nagyon egészséges testhelyzetben, a hát — vagy fordulás után a has — dögönyözésnél jótékonyabb dolgot el sem tudott képzelni.
A gyerekek, miután egyenként végigugrándoztak rajta és körbenéztek, tanárostól eltűntek. Majd ismét elkezdett inogni a kötél. Ugyebár, jól meg lehet különböztetni a szabályos és a szabálytalan, nem szél okozta hídlengést. Egy magaslati mérnök érkezett. Elkezdett méricskélni.
— Nem emlékszem erre az ember formájú kilátólemezre, de a gyerekek elújságolták, hát jöttem megnézni… Rendkívül helyesen tettem, úgyis ki kell cserélni az egész hidat.
— Hékás! Engem ne cseréljen ki, én itt akarok lengeni!
— Jé, ez egy eleven alkotóelem! Már tudom, miből készítem a következő hídcsodámat. Csupa ilyenből!
— Rendben, de a többiek fogják meg jól a bokámat, hogy helyesen nyújtózhassam. A csuklófogásnál nem lehet baj. Majd együtt hurkolunk, és az ilyen kis okosodni vágyókkal tengelyünk körül annyit pörgünk-forgunk, amennyit akarnak. Arra kérem, hogy az oromra épített, szakadékba lógó bungalóm használati díjától mentesítsenek. Egészségtelen, levegőtlen és kiszámíthatatlan hely az. Felfogja a vizet, tüzet is lehet benne rakni, és egy nagyobb szél átszállítja a túlsó oldalra…
— Hé Krompacsek, jegyezd fel ezen alkotóelemek beszerzését, nullacentes áron!
Bukósisakot igazított, és ötletétől megrészegülve megalkotta saját mondását: „Az alkotóelem a lábaink előtt hever, csak rá kell lépni.”
Legutóbbi módosítás: 2014.03.19. @ 14:53 :: Boér Péter Pál
