A kifakult égen Isten pásztora
rózsaszín felhőnyájakat kerget,
madárdallal versenyez a böjti szél,
a születendő fény friss táncra csábít,
a tél bilincsét letörte a koldusok hava,
bokrok alján ismétli magát a szerelem.
Vágyunkból sarjadó üde fantomként
lassan testesedik egy új remény…
Szent menyegző, áldott eső,
hulljon csillogó könnyed,
sarjassz pázsitot a szomjas földön,
koronázd meg harmatos nárciszokkal,
hívd életre az elhallgatott múzsákat,
öltöztesd virágba a magányos szíveket!
Bőrünk alatt elfojtott érzékiség csírája
– holdfényben nyíló álom – szárba szökken,
a tavasz realitása nem csupán sejtelem…
Szerelembimbónk ha kipattan,
reményünk könnyen megfagyhat,
elvégre csak március van…
Még érezzük a súlyos földszagot,
a hó illatát, az elvesztett romantikát,
de langyosodik a levegő, és
madárfészekben lapul a húsvéti titok…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: D. Bencze Erzsébet
