saját fotó
Ha akarod
Koosán Ildikó
Üzent, várni fog, bár engem nem szokott
senki fi a, soha. (Ott áll majd kopott,
rövid kabátban, fején gyűrött kalap.)
Hívtam tegnap este, ha otthon marad,
majd máskor, talán egy őszi délután
találkozunk. Féltettem. Néha sután,
– akár első randiján a lány szokott –
zavarba jött, szólni is alig tudott.
Sejtettem, mennyi kimódolt mondatot
szed csokorba, szaván ne essék csorba,
tudtam, erre készül közel egy éve,
elmondani hittel, daccal szemébe’
bálvány vagyok, távoli, mint csillagok
fénye. Templomi hímes oltár ragyog
ilyen hidegizzással, fehér parázs,
de néki élet, halál ki volna más?
Jönne, akárha lepke lángba kábul,
hiszi, kertem kincse karjába tárul,
felizzani kísér a végtelenbe…
(Rossz álom kínoz, gyakran jut eszembe:
csokornyakkendő , cilinder, sétapálca,
pocakos úr, elegáns kord kabátba,
– Jaj, ne kísértsen a rég letűnt világ! –
kezében nagy csokor tűzpiros virág…)
Jöhetsz, mondd azt, – járjunk –, de semmi többet,
ne hozz virágot, sóhajtást, s a könnyed
hagyd mint kártyások az adut, talonba,
ha akarod, hogy hívjalak, de nyomba’.
2010
Legutóbbi módosítás: 2014.03.25. @ 12:27 :: Koosán Ildikó
