Marthi Anna : A képzeletbeli

Nyomtatás

Kövér cigányasszony kinézetem, szürreális lényem, az lennék, akit az álmodozás mindig utolér? Egy kép bennem azonban lassan körvonalazódni kezd. A férfié, aki a párom. Van időm elképzelni őt, amíg harmónikus, sovány nővé leszek. Sokkal több Bachot hallgat… Ősi iratokból öltözködik. Szíve ódon kastély. Másképp kockázza a sajtot. Éjjel-nappal verseket ír. Ágyúgolyókat adagoló szívveréssel, kemény párnák közt, tűpettyes, szúró fájdalomban, ágyban fekve állítja elő a merített papírt, éjszakánként is lepedőjébe merülő lapokra ír, kalocsnijába göngyöli a szurkot vérző tollat, hogy törlés után, a hízlalt pacákból versek szülessenek. Kiengedi a betűket, mint a levegőt. Dadogókat és sokszor a bicegőket is. Ereje teljét alkotásra szánja. Már kártyáztunk régen a mennyben, ha voltak előző életek. Akár József Attila Adyval, Latinovits Mastroiannival. Ne értsenek félre, el ne higgyék, hogy magamat ismert nevű írástudónak képzelem, csupán körülrajzolom a talánt, alig érdekelnek Casanovák, borotválkozó macsók, üzletemberek, és sorolhatnám…de maradjunk inkább itt, ahol Őt tudom, bár egyelőre ez még illúzióm. Homlokán hullahoppkarika alakú harmadik szeme, és eddig káoszt is világra vetített sötétlő írisze, de azóta felébredhetett. Nem vén, de folyton búcsúzó sorokkal szépítkezik benne az elengedés. Elvonszolja magához lelkem, életem végéig bordaközi járatokon nyomorgat a feledhetetlenség. Tetten érni magát, a lehetetlen előzékenységének beláthatatlan és önsanyargató rítusa. Sosem látom őt háttal, szemben lesz, mint az égig rágott megfejthetetlenség. Zárjegye: csillagképekké rázta a sok csillagot, felrúgta a holdat. Magas hőfokon ad és áldoz, több embert ébreszt maga körül, mint amennyi versekben a szó. Megfontolt szomorúsággal vallja: élni mégis jó, odafent miért sürgetnének, hogy ismét kihívjuk egymást egy partira? Mikor kőfalú rejtekben, gyűrt cetlire írt álmomat fejti meg, odaröppenek, elolvasom, általa Isten mit üzenhetett…