Szívesen leülnék veled egy kártyapartira a mennyben.
Mégis jó élnünk, odafent miért is sürgetnének ezzel?
Nem éppen apró kívánság a növekvő távolság miatt.
Megfontolt szomorúsággal terelgetett bicegő betűk,
ágyban fekszel, lepedőbe merülő papírlapokon,
felgöngyölt, szurok vérű töltőtollal, versekké
hízlalnád az elejtett fekete pacákat, de másfele
néz már eddig káoszt is világra vetített, sötétlő szemed.
Elvonszolja lelked, bordaközi járatokon nyomorgat
a feledhetetlenség. Búcsúzó sorokkal szépítkezik
benned az elengedés. Hiába. Tetten érni magad,
a lehetetlen előzékenységének beláthatatlan és
önsanyargató rítusa volt. Ágyúgolyókat adagoló
szívveréssel, kemény párnák közt, tűpettyes,
szúró fájdalomban sem látlak háttal, bármit tettél.
Szemben leszel, égig rágott megfejthetetlenség.
Zárjegyed: csillagképekké ráztad a sok csillagot,
felrúgtad a holdat…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Marthi Anna
