Fehérben feketén átállok a sötét oldalra,
és napestig hempergek a sötétség mocskos
dagonyájában, ösztöntől hajtva átgázolok
a tömeges gyalázatoskodásokon,
zihálva tetézem végetnemérő ádázságaimat.
***
Éjente halántékomat a hűvös tükörhöz
szorítom,és szédülve levedlem a szénfekete gúnyát magamról,
leoldozom a nappal keményre cserzett álarcát,
s hófehérré sírom, kínozom, karmolom
veszendő mezítelenségem.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.25. @ 19:37 :: Pál Abigél