Néhanapján elfogy minden erő…
Nem marad a csendből egy cseppnyi sem.
Tagjaimból fájón tör elő az elkopottság.
Most nem szeretem a messze tekintő gondolatot,
kezeimből kihull minden tárgy.
Talán, ha valaki helyettem
tenne, lenne, érezne ilyenkor, hogy ne is tudjak róla.
Felhősödik az ég, fehér hajszálaim száma felettem
egyre nő, közeledik az elengedés ideje.
Nem is bánom most a távolságot
sem tőled, sem bárki mástól.
Óvatosan magamba tekintek,
talán elmosolyodom…pedig vacog bennem a félsz,
attól, ami vár még, de nem kínzom
a talányos jövendőt.
Tegye csak a dolgát a sors is, mint a mutatók
fent a nagyóra örökös körjáratán.
Behúzom a függönyt, bántja szemem
a tolakodó fény.
Árnyékban vetek számot, és
elcsendesedve reménykedem,
abban, ami otthonra lel idebenn.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.19. @ 14:48 :: Pál Abigél
