A háború nem kímélt senkit. Az órás Jenőfi Lénárdnak is teljesítenie kellett hazafias kötelezettségét és — elhagyva kis családját, nyugodt, munkás életét — be kellett vonulnia katonának.
A mindig mosolygós, köztudottan szelíd Juliska apró gyerekekkel és az addig virágzó üzlettel maradt magára. Kezdetben sikerült egy — katonának alkalmatlan — órássegédet szerződtetnie. Csakhamar azonban az is kiderült, hogy az életnek még sok más területén is az alkalmatlan jelző illett a jelesnek nem mondható férfira, úgymint megbízhatóság, szakmai tudás és a többi.
Sok kuncsaft visszajött, hogy órája rosszabb, mint mielőtt ennek az embernek a kezébe adta. A bevételekkel is egyre kevésbé tudott elszámolni. El kellett őt bocsátani. Addig, míg meg nem unta, és maga állt a pult mögé, egymásnak adták a kilincset a kóborló órássegédek a kis házban. Juliska hősiesen próbálta állni a sarat, hogy két kislányának és a velük élő, nála fiatalabb nagynénjének viszonylag rendes életet biztosíthasson.
Senkire nem számíthatott, mert minden házba beköltözött az addig ismeretlen létbizonytalanság. Soha nem ijedt meg a munkától, újra varrni kezdett volna, mint boldogult lánykorában, amikor édesanyjával a híres míderek és finom fehérneműk készítéséből éltek, de már senki nem varratott, hanem a régit javítgatták otthon a magukra hagyott asszonyok. Egy darabig abból éltek, hogy a jegygyűrűket el tudta adni, de elfogyott a vőlegénynek való férfi és senkinek nem jutott eszébe arany ékszerekre költeni. Aztán felélték a készletet is, majd megküzdött a jegyrendszerrel, mint mások.
Gyönyörű hímzéseit cserélte lisztre és babra, kukoricára, maga művelte a szőlőt, zöldséget termelt a konyhára, hizlalta a zsírnak és sonkának valót. Aprójószágot tartott, mindent kipróbált, amit azelőtt soha. Megtanult még takarékosabban élni, mint háború előtt… A példásan tiszta udvaron végigment, és elhullajtott kukoricaszemeket talált, felszedte. “Egy szem kukorica egy csepp zsír” — mondván.
Lénárd ezt írta kis notesze első oldalára:
„1917. Jan. hó 6-án a 16. Kir. Honv. Távíró Iskola Gyal. Táv. Tanfolyam után indultam az orosz frontra a 79. Honv. hírad. Távb. Üteghez. U.P. 84.
Ezen a napon rendeltem a fényképnagyítást Rivolinál.”
Hazaindult a fotó, ő pedig a harctérre, ahová hamarosan családi képet vitt cserébe a tábori posta. Rajta Nina és Juliska a két kislánnyal.
Annak a hátlapjára ezt írta a tőlük messzire szakadt katona:
„Édes kis Családom érkezett az orosz harctérre 1917. Márc. 28. -án, drága kis Arankám ötödik születésnapján.
Jenőfi Lénárd órás és ékszerész Tolna Ozora”
Juliska otthont adott anyja — a legrosszabb időben már az eladósorból is kinövő — húgának, akit igyekezett minden fortélyos tudományra megtanítani, amit a jó háziasszonynak tudnia kell. Így nem érezte magát olyan egyedül a rá háruló nagy feladattal, és Ninának is több esélyt adott a férjhezmenéshez, ha a háború egyszer végre végetér. Amíg ő a szőlőkben dolgozott — még a rokon asszonyoknál is —, rá tudta bízni a kislányokat. Hamar elismerték az idősebb asszonyok, hogy Ninából így ügyes feleség, és jó anya válik majd…
Ha visszajönnek a férfiak!
A hazatérő honvédek egy megvadult csoportja, az őszirózsás forradalom eszméitől részegedve fosztogatni kezdte a boltokat, fegyveresen támadtak a tulajdonosokra. Mindenkit ellenségnek kiáltottak ki, akinek volt valamije. A zsidó kereskedők kirakatait beverték, őket durván megfenyegették.
Lénárd még valahol a parancsnokságok morze jeleit továbbította, amikor egy februári késő este Juliska már az alvó családdal a háttérben, békésen varrogatta míves fehérhímzését a lámpa sápadt fénykörében. Végigsimított az apró rizsszemekre emlékeztető levelecskéken, amikor távolról durva ordítozást, üvegcsörömpölést vélt hallani. Lecsavarta a lámpát és odalépett az ablakhoz, ahonnét kiláthatott a sötét Főszegre. Kis idő múlva szeme alkalmazkodott a sötéthez. Alakokat látott osonni, gondolta, meg kellene nézni, elég jól bereteszelte-e a bejárati kisajtót, amikor a hátsó virágoskertre néző ablakot halkan megkoccantotta valaki.
— Maga az, Róderné? — ismerte fel a szemközt lakó kereskedőné rémült arcát az üvegen át ráeső fényben.
— Mi vagyunk, Juliska — lebbentette el vállkendője csücskeit a két hóna alá bújt, borzas fejecskékről.
Csak intett Juliska, hogy a hátsó kertkapu felől kerüljenek, és sietett elébük. Az asszony reszketett, a kislány sírni akart, de anyja gyorsan befogta a legörbülő szájat. A fiúcska dacosan állt.
Az ablakok függönyét gondosan beigazította a háziasszony, aztán teát forrázott.
— Beverték a kirakat üvegeit, de a papa nem mozdul a boltból! Jaj, jaj! Magával is mit tesznek, ha minket itt találnak?! Jó lenne nekünk a fáskamra is…
— Ne mondjon semmit, ide nem jönnek.
Került-fordult, ágyneműt rendezett a díványra. Ám a kinti zaj erősödött. Már verték is a kaput.
— Mi lesz most? — rettent a késői vendég.
A régi házak konyháinak tűzhelye nyitott kéménybe engedte a füstöt. Jenőfiék falat húztak a konyha hátsó felébe, szép zöld cserépszemes „sparheltet” építtettek a nyitott katlan helyére, rendes, zárt füstelvezetéssel, mögötte kizárva, de megőrizve a régi kéményt, ott füstölték a sonkát-kolbászt. Annak az ajtaja fehérre volt meszelve — mint a konyha fala — és rajta keretes tükör, fogas, amin törölközők, egy konyhakötény és törlők lógtak, előtte ívelt lábú vasmosdó a nagy, zománc lavórral.
— Maga itt szépen, csendben marad a gyerekekkel — terelte vendégeit a füstölőbe. Már kapta is szájához a kezét Róderné, mert a ház asszonya azt súgta: — Ki ne lépjenek innen, ezek lelövik! — Rájuk csukta a rejtekajtót, hirtelenjében visszalökte elé a mosdót. Megrántotta a kis bekecse elejét, mintha magabiztosságot parancsolt volna magára, aztán fogta a lámpát, és energikus léptekkel indult a kapuhoz.
— Maguk meg miért hangoskodnak éjnek évadján az én házam kapujában?
— Engeggyen be, zsidókat keresünk! — lökte el útjából egy legény, és berontottak a házba.
— Pont nálam? Mi jut eszükbe? — kezdte ártatlanul.
— Itt meg kinek ágyazott meg?
— A húgomnak. Ő még a kislányokat altatja a hátsó szobában.
A katonák benyitottak oda is, de valóban nem találtak mást, csak a felsíró apróságok mellett kuporgó lányt a homályban. Ideges vérebként körberohantak a házban, a lavórra rá se néztek, nem tűnt fel nekik a törölközőkkel álcázott kicsi ajtó. Csalódottan fordultak volna kifelé.
— Képesek voltak felverni egy békés házat! — emelte fel hangját Juliska felbátorodva, és mert „legjobb védekezés a támadás”, folytatta is:
— Jóska! Hát maga mit keres itt? Szégyelljék magukat, ijesztgetik a kisgyerekeket meg az asszonyokat! Szegény felesége meg otthon hiába várja vissza végre? Nemhogy vele örülne, hogy életben maradt, hogy épségben hazaért!
Sorolta-sorolta vádló, mérges hangon. Ha beleláthattak volna… a lelke reszketett, mint nyárfalevél a szélben.
A feldühödött marcona alakok csak megálltak előtte, mint megszeppent gyerkőcök, ernyedten lábukhoz eresztették le a puskát. Néma csend lett. Aztán egy bátortalan hang:
— Mer… úgy láttuk magáhó gyüttek be azok a…
— Micsodaaa? Énhozzám? Éjjel? Ki mert volna?! — csattant fel most már még élesebben a máskor oly csendes órásné.
— De tuggya, mi jár annak, aki pártujja üket… — tolta magát előre a másik magyarázóan, de aztán ő is elbátortalanodva halkult el, hirtelen levett sapkáját gyűrögetve.
— Na, most már elég legyen! A kislányaim aludnának bent, és ilyen későn nem járkálhat kint egy védtelen nő. Menjenek Isten hírével, hogy bezárkózhassak végre!
Ment a kisomfordáló katonák után, becsapta és rázárta a deszka kiskaput. Egy pillanatra nekitámaszkodott belülről, de aztán lódult, és kopogósra fogta a lépteit.
„Hallják csak meg, hogy nem vagyok ijedős” — gondolta. A férfiak dohogva toporogtak még egy kicsit, aztán elballagtak.
Bent odébb tolta még a mosdót, de aztán a szobába tántorogva a legközelebbi székre rogyott az amazon. Halálsápadt arca azt mutatta, ájulás kerülgeti. A teli csészéből, melyet némán nyomott kezébe Róderné, az ölébe lötyögtette a forró teát.
*
Lénárd első kitüntetését Bukovinában, Liechtenberg községben vette át. Amikor végre, épségben hazatérhetett, telket kapott a frontharcos vitézségért. Mindvégig híradósként szolgált. Szíve fölött egy saját fogalmazású imát őrzött, meg a családi fotót. Meggyőződése szerint ez a fohász és az övéi védelmezték a viharban…
Legutóbbi módosítás: 2014.03.14. @ 13:50 :: Pápay Aranka
