Bátor volt, vagy halálra szánt?… Szemem szándékát kutatta.
Nem szólt, csak ment – istenuccse! –, alig ettünk három napja.
Nádfedelek háta megett dombra görbült, rongy falucska;
tiszti konyhánk telt vödörrel eresztette visszaútra.
Lopva jött s inalt a fákig – futóárkunk nem volt elég,
s a Don lassan körénk fonta hálóját és sors-szövetét.
Épp csajkányi jutott egynek, átmelengette a torkunk,
grízgaluska – otthoni íz, asszonyainkra gondoltunk.
Tizedesünk is mosolygott, párjával új babát vártak,
s hogy bakancsát takarítsa, felnyúlt –, tört egy száraz ágat.
„Tán meglőttek…”– szólt rekedten, puska dörrent, messze hordó,
s vére buggyant őszi földre, neki jutott még koporsó.
Egy szem… Anyja megérezte: huszonnyolc év: álom, esély.
Tábori posta jött másnap, közte vekni – fehér kenyér.
Úgy ettük, mint Krisztus testét. Vérünkké vált a tört falat.
Már sejtettük, értünk nem jő sem váltás, sem fogolyvonat.
Hullottunk mind – orosz télben, ítélet volt: pusztulásra;
kutyába se vett, köpött ránk „tiszta fajú” német árja.
A századból nyolc, ha maradt épkézláb, ki hazatérjen,
s hogy holtában se felejtse – emberként mint ember éljen.
2014. március 11.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.17. @ 11:41 :: Pásztor Attila - Atyla