Ölelj magadba kedves, most;
míg erőtől duzzadunk, ’s a karunk
nem csontra ernyedt, laza,
megfáradt izmokra száradt bőr,
mely alatt a lelkünk visszajárva repdes haza
pislákoló hajnalokon, ha szeretni akarunk.
Hajdani kerekded vidámságunk teltét
csak együttlét – emlékfotók őrzik
a lelkünkben lapozott neuron – albumon.
’S néhány szerelmes verssor, papírra felmosódva,
amik csak nekünk jelentettek érzést egykoron,
de bármikor megsemmisülve eléghetnek
egy más forróságot adva, fázós alkonyon.
Nem vagyok fotogén; az én arcomra is kiült
az utálat, fásultság, a csalódás és rettenet,
mely lelkemre alattomban betelepült
nemtörődöm emigránsként,
ki nem öntözött és nem vetett,
csak aratott, szüretelt, szedett;
lassanként kővé szárítva haldokló,
hazámként – föld – szívemet.
A volt időt visszacitálni majd én sem tudom;
se’ isten, se’ varázsló nem vagyok,
’s nem is tehetem, nem akarhatom:
mert a megtörténtünkből hiányozna fájón,
ha közös múltunkat így meglopom
’s fekete lyukként tátongva örökre
feltépett sebként vérezne feldúlt sorsunkon.
Ámde, Életem Szerelme,
hidd el nekem; éppen
ez az, mi halhatatlanoknak is kellene,
’s ami gyönyörű a halandó létben;
hogy megismételhetetlen és egyszeri:
ebben egyedülálló ajándék a mindenségtől,
melynek fájdalmas szépségében
az isteni és angyali irigységet is elnyeri.
A szerelem olyan csak,
mint a múzsa és az ihlet;
ha megtisztel kegyével, meglátogat,
figyelj rá, becézd, becsüld meg.
És, kérlek: soha ne feledd;
azt, hogy Teveled
együtt építettük a Miénket,
nem úgy estél be csak, a már készre.
Neked nem nagy baj, hogy nem
születtem bármi tehetségre,
és nem vagyok melletted sem
itt egy nagy ember, tudom.
’S nem kell; ne is vegyen most senki észre.
Majd ráér vele inkább akkor, ha már távozom.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Schifter Attila
