Egy félszáz esztendős ember, főleg ha mozgalmasan él (t), tengernyi tapasztalat birtokosa lehet. A bőven frázisszagú szerelmeken és csalódásokon túl, annyi jóban-rosszban mártózott meg, hogy azok felsorolásától ez egyszer megóvlak, kedves olvasóm.
Vajon hányan hányféleképpen írták meg az úton szerzett élményeket? Nyilván számosan, számtalanféleképpen.
Most rajtam a sor, fogadd tőlem szeretettel!
Meglehetősen hosszúra sikeredett az a kétezer-tizenkettes nyári éjszaka, amelynek reggelén tudatosult bennem, hogy a Szent Jakab út zarándokának kell lennem.
Kell, mert valami nagyon akarja ott legbelül.
Zuhanyzás után a világháló segítségével térképeztem fel ezt a számomra merőben ismeretlen területet. Az információk habzsolása közben kapaszkodókat kerestem, amelyek egyre közelebb juttathatnak majdani célom eléréséhez. Teltek a napok, sőt a hónapok, s lassan kikristályosodott az úton eltöltendő huszonhét napom kezdete.
Még ugyanez év őszén összevásároltam a szükséges felszereléseket. Mindenből a lehető legkönnyebbet, hiszen nem kell ahhoz doktorátusi cím, hogy a cipelendő súly per kilométer viszonyának hatásait a leendő vándor könnyedén felmérje.
Jelezték, az út egyik legfontosabb instrumentuma a bakancs lesz, amit illik jó előre beavatni, ugyanis a zarándoklat során a fentiek elmulasztása szörnyű következményekkel járhat.
Műtermem pókhálóval védett szegletében találtam azt a kartondobozt, amibe papírgalacsin formájában három indulási dátumot raktam. A sorsot kértem fel döntnöknek, amely 2013. április 12-ét csúsztatta az ujjaim közé.
Két rendkívül fontos dolog lett kipipálva tehát: eszköz és időpont. Most már „csupán” a testemet kellett erre a nem mindennapi kihívásra hangolni, s nyilvánvalóan a szeretteim megértését kérni, hogy ezt a legújabb hóbortomat is nézzék el nekem.
Tacskókorom óta sportolok, úgy gondoltam, egyéb, a fizikumomat sanyargató felkészülésre nemigen lesz már szükség, hiszen imádott sportágam minden egyes izomcsoportomat nagymértékben igénybe veszi.
Tévedtem.
Az indulásomat megelőző héten talpamat vazelines masszázsban részesítettem, körmeimet gondosan, a lehető legrövidebbre vágtam, s erősen gyérülő, hajkoronának már a legjobb indulattal sem nevezhető sérómat tengerészgyalogos-fazonra nyírattam. Fröccseim számát minimalizáltam, szóval az általam vélt testi felkészülés problémáját is ki lehetett pipálni.
Családom tagjai mindig megértően álltak „bogaraim” mellé, eltökéltségemet látván a legcsekélyebb akadályt sem gördítették elhatározásom útjába.
Gyakorlatilag nyelvi gátakkal sem kellett számolnom, elvégre németül beszélek, s angolul is elmakogok, ha nagyon szorít a kapca.
Több formája van annak, hogy az elszánt zarándok a kiinduló állomásig, Saint Jean Pied de Portba jusson. Én magam rövidke hezitálás után egy Párizsba tartó repülőgépre váltottam jegyet, s onnan terveim szerint vonattal Bordóba, majd közvetlen átszállással Bayonne-ba érkezem. Ezután a célig buszra ülve tanácsos megtenni az utolsó huszonvalahány kilométert.
Az itthoni El Camino de Santiago klubtól kiváltott Credenciálom mellé vásároltam egy vékonyka útikönyvet, amely később leírhatatlanul hasznosnak bizonyult, zarándoklatom során.
Az utazásomat megelőző napokban alig-alig mozdultam ki.
Utolsó éjjel szinte semmit nem aludtam. Összekészített hátizsákom vég nélküli rovancsolásával voltam elfoglalva, agyam képzeletbeli kerekei zakatoltak, abban bíztam, hogy nem hagyok itthon olyasmit, amit utam során képtelen lennék pótolni.
Vajon hányunkat ébresztett aznap reggel az útra szólító parancs? Ki, hogyan élte meg a rákövetkező napokat, heteket? Ugyan mért épp’ én, mi lettünk azok, akiket megszólított, s miféle erő irányította csontjaim közé a hírt? Mi a szándéka, és számomra mit tartogat a zarándokút?
Rekreációs jelleggel nemigen vállalkozik az ember egy ilyen testet-lelket gyötrő kiruccanásra, de még akkor sem tán, ha otthon éppen festenek. Nyilván olyankor ésszerűbb eliszkolni, hiszen a mesterek rossz néven veszik a létrák között csetlő-botló háziakat.
A valóság leírására szolgáló nyelvet még csak-csak értem, ám az igazságot rejtő misztérium megválaszolása homályos dadogássá válik, miután lelkem mélységeit e spirituális rendszer szolgálatába rendelem. Efféle botor kérdések sorjáztak agyamban, miközben a hajnali transzfert vártam…
Mint kora reggel a világ összes váróterme, a reptéri is néptelen. A mosdók irányából két takarítóasszony trécselését szakította félbe egy harmadik figyelmeztetése, hogy kifejezetten ideje lenne már a munkaszerződésben foglalt cigarettaszünetüket érvényesíteni. Valahonnan egy rendőrjárőr pár is előkerült, a női tag a szerelvényét igazította, míg bajszos őrmester bajtársa rendelt két, bizonyára jól megérdemelt capuccinót a pult mögött ásítozó vörös hölgytől. Lassacskán összeverődött úgy kétharmad repülőnyi utas, már azt is láttuk, hányas szám elé kell állnunk, hogy poggyászaink feladása után ki-ki magához vehesse tenyérnyi beszállókártyáját.
Személyigazolvánnyal kezemben léptem a Párizsba tartó gép fedélzetére, ugyanis nagy szívfájdalmamra hátizsákom mérete meghaladta a repülőtársaság által kiszabott léptéket, tehát leendő kísérőm a szárnyas henger gyomrában kapott helyet. Kissé nyugtalankodtam emiatt. Hány, de hány filmben láttuk már, hogy elkallódik a csomag, így a méltán kesergő utas jó esetben is csak balul elsült vakációja végén jut hőn áhított holmijaihoz.
Koromnál fogva dereng még Charles de Gaulle elnök regnálása, de hogy egykor majd a róla elnevezett reptéren futok egy Bordóba tartó vonat kegyeiért — nos, ez most büszkeséggel töltött el.
A szerelvény helyjegyköteles vagonokból állt, én két igen szimpatikus francia hölgy társaságát élvezhettem a számok rejtélyes törvénye okán, s ugyan nem találtunk közös nyelvet, amivel könnyedén cseveghettünk volna, de a kéz, láb és egyéb pantomim eszközök használatával kellemesen elboldogultunk.
Utam során a kommunikáció ezen formáját még gyakran kellet igénybe vennem.
Az átszállás Bayonne felé közel sem lett olyan hektikus, mint a párizsi vesszőfutás. A vonat öt teljes percet várt, hogy az utasok felcihelődjenek, majd egy kövér gázadással maga mögött hagyta ezt a borvidékéről méltán elhíresült várost.
Egyre türelmetlenebbül vártam a megérkezést, de állhatatos sietségem dugába dőlt. Végül is tízpercnyi késéssel állt meg Bayonne kies állomása előtt a huszonkét óra tízre tervezett vasparipa. Vonatunk utasai hamar szétszéledtek, s e tenyérnyi állomás útmutatótáblája nyomán, egy hírtelen jött zuhé áztatta buszparkolóban találtam magam. Az egyetlen várakozó busz homlokán a kiindulópont betűi tündököltek. Néhány fickó toporgott a startra kész jármű mellett. Kiszúrtam magamnak egy sofőrfizimiskájút, s a jegyváltással kapcsolatos mizéria megoldására kértem. Itt találkoztam először a zarándokot átkaroló szeretettel. Hátizsákomat látva feltessékelt a vaksötét utastérbe. Mindjárt a sofőr mögötti helyre cuccoztam le.
Még mielőtt elindultunk, biztosítani akartam a pilótát, hogy ritka faj; fizetőképes egyed vagyok, s szeretnék jegyet váltani.
Hidegen hagyta.
Éjfél előtt néhány perccel harmadmagammal érkeztem a Saint Jean Pied de Port zarándokszállása elé.
Míg kaputelefonoztam, kiderült: a hangos Vittorio Itáliát, míg langaléta társunk, James, New York városát hagyta el Spanyolország átszelése érdekében.
Az álmából felvert matróna morózus gesztusokkal jelezte, hogy bakancsainktól nyomban szabaduljunk meg, s lehetőleg csendben kövessük.
A jéghideg teremben tíz vasból tákolt emeletes ágy árválkodott, bármelyiket elfoglalhattuk, erre itt nem volt szabály. A vizesblokk megmutatását követően faképnél hagyta maroknyi csapatunkat. Gyors tusolás után a kimerültség, és a jól szigetelő hálózsákom biztonsága mély álomba ringatott.
Reggelre a hölgy kialudta az éjjeli renitensek okozta megrázkódtatást, lényegesen jobb kedvvel kérte zarándokútlevelünket, hogy az első bélyegzőlenyomattal hitelesítse ottlétünket. Mellékesen hat eurót kasszírozott a szállásért, s még bőséges reggelit is kaptam.
Ha már a sors így összerázott minket, gondoltuk, miért ne indulnánk el együtt, hiszen oly’ sok kilométer van még előttünk. Annyi minden történhet az út során, szinte biztos, hogy nem marad egyben ez a csöppnyi alakulat.
Szállásunkkal szemben — minő véletlen — peregrino felszereléseket forgalmazó üzlet kirakata csalogatta a frissen debütált zarándokokat. Vásároltam egy méretes kagylót, a jelet, a zarándokok jelét.
Miután hátizsákom egyik pántjához erősítettem, a Santiago irányát mutató sárga nyíl tanulmányozásával foglaltam le agyam szabadnak vélt kapacitását.
A nyíl nyolcszáz kilométeren hóban, sárban, hegyen völgyön, fantáziátlan nagyvároson át mutat, vezet.
Néhányszáz lépés után egész jól elboldogultam a jelzésnyelvezettel, teljes lényem törekedett a katedrális felé.
Ha megkérdezed tőlem, van-e Isten, a válaszom, ha hiszel benne, van, ha nem hiszel benne, nincs. Amiben hiszel, az van. A papucsállatka annyi eséllyel érkezik az életre, mint a teremtés koronája.
Milyen mértékben enyém ez a rám testált csoda? Meglehet délibáb csupán, s amit teszek itt, nem saját elhatározásom terméke, hanem egy gigantikus erőé, ami múltat, jelent, jövőt determinál, ami összemixelt idősíkok létéről határoz, és makulátlan rendszere megkérdőjelezhetetlen. Nincsenek véletlenek, a sors emel fel vagy tör pálcát.
Néhány közös fotózás után, egyre távolabb kerültünk egymástól, Vittorio meglódult, mint akit időre várnak, James viszont kényelmesre fogta már itt, a legelején.
Meglepetten konstatáltam, hogy zarándoktársakkal alig-alig találkoztam. Azt hittem, majd hemzsegni fognak a Pireneusokon átívelő ösvényen. Majd, amikor négykézláb a csapás legmagasabb pontjára másztam, körvonalazódott bennem egy pár ellentmondást nem tűrő válasz.
A roncesvallesi zarándokszállás komor kőfalai mögé késő délután érkeztem. A bejelentkezés gyorsan ment, még csuklószalagot is biggyesztettek rám, s egy kísérőt, aki megmutatta egyszerű, de igen praktikus fekhelyemet. Boldoggá tett, hogy alsó ágy birtokosa lettem, kimerített a nap, nem szívesen másztam volna fel a kakasülőre.
Itt már meglepően sokan lettünk, mert számtalan zarándok innen kezdte a Caminot. A frissen szerzett társak megérkezése után, együtt mentünk az úgynevezett peregrino-menüt elkölteni, ami szinte minden esetben kilenc eurót kóstált, s az állaga sem változott lényegesen utam során. Csicseriborsó leves, saláta tonhallal vagy csirkefilével, mellé sült krumpli, desszertnek fagyi, alma vagy banán.
Emelt hanghordozásunk néhány elanyátlanodott camino-polgárt asztalunkhoz csalogatott még, s így egészen takarosra duzzadt ez a németangol zagyvalékával kiválóan kommunikáló együttes. Faggattuk egymást, kit mi motivált, mi lehet a szörnyű titok, amire bizonyára csak a Camino adhat gyógyírt. Néhány meglepően nyílt válaszra lettem figyelmes, bár egy-egy félmosolyra is, mintha egyesek ezzel szeretnék jelezni, csak kalandvágyból vannak itt, jót akarnak szórakozni, s ez irányba nem szükséges mélyebb konzekvenciába bonyolódni.
Felmerült bennem, hogy itt kezdünk azzá válni, akik mindig is lenni akartunk.
De hogyan? Ebben a lenni akarásban legfőbb vezetőnk a képzelőerőnk; képességünk arra, hogy kiragadjuk az előttünk álló számtalan lehetőség közül azokat, amelyeket leginkább nekünk szánt az élet. Ehhez bátorság és erő szükségeltetik, de egyben reményt is ad. Reményt, hogy befolyással lehetünk saját sorsunkra, hogy a jól meghozott döntéseket a jövőben kamatoztathatjuk.
Bármennyire ijesztőnek tűnik is a világ, esélyt kapunk tőle, szépsége, ígéretei által arra, hogy képesek vagyunk megálmodni jövőbeni önmagunkat az előttünk felvillanó lehetséges életutak közül. Az élet egymásra rakódott pillanatok sorozata. Nos, itt be kell vetnünk a lelkiismeretünket.
A lelkiismeret Isten, az emberi természet és a szív hangja. Jól kell elképzelnünk az életünket, s utunk minden rezzenése hasznunkra lesz majd.
Nem kíváncsiskodhattunk sokáig, hiszen holnap újabb kemény kilométerek titkait kell majd megismernünk. Normális körülmények között a szállásokon reggel hét órakor fújnak ébresztőt.
Nem vagyok nagy alvó, s az igen-igen kényes fülem sem barátkozott meg még az éjszakai zarándokkörlet autentikus neszeivel.
Uzsgyi, én már hatkor a településből kivezető utat pásztáztam egy elsőrangú társnak ígérkező fejlámpa segítségével. A következő általam meghódításra váró helység neve Larrasoaña, ami innen huszonnyolc kilométerre áhítozott utánam. A Pireneusok által megtépázott izomzatomnak eleinte kedvezett az enyhe lejtőkkel színesített szakasz, de a városka előtt néhány kilométerrel egyre meredekebbé vált a gyalogösvény, majd hirtelen szikláscsapássá gorombult.
Az ütött-kopott zarándokszállás még zárva volt, de néhány sorstársam az előtte elterpeszkedő macskakővel borított téren dekkolt már. Közelükben vertem tanyát, s egy út menti büfében vásárolt almát kezdtem el teljes odaadással majszolni. Kis idő múlva a kulcsár is előkerült. Picike ablaktalan irodában bélyegzett s kasszírozott, majd kinyitotta a hálótermet, hogy aki akar, nyomban ágyat választhasson magának. Míg fekhelyemet igazítgattam, Vittorio is befutott, s eljelelte, hogy James egy településsel előbb állt meg éjszakázni. Közösen kerestük meg a étkezdét, ahol menünket elfogyaszthattuk. A jóízű falatozás közben asztalunkhoz kéredzkedett Joey, Los Angelesből. Ő egészen jól beszélt olaszul, ugyanis nagyszülei Palermóban éltek, s nebulókorában gyakran vakációzott náluk. Alaposan kivallattuk egymást. Megtudtam, hogy a nálam két évvel fiatalabb Vittorio rendőrtiszt, és a szardíniai fehérgalléros bűnözés specialistája, míg a negyvenéves Joey egy neves amerikai szoftverfejlesztő cég mérnöke. Reggel hatkor így hármasban indultunk útnak, s jó előre biztosítottuk egymást arról, hogy az úgy tizenöt kilométerre elterülő Pamplona főterén találkozunk egy jól megérdemelt capuccinóra.
Órácska menetelés után erős fájdalom hasított mindkét térdem külső részébe, de ahogyan érkezett, úgy el is múlt, egy szemvillanás alatt. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek a röpke intermezzónak, nagy vehemenciával folytattam az utat ezen a könnyűnek nevezhető varázslatos szakaszon.
A bikafuttatásáról elhíresült város főtere pezsgett. A Camino a történelmi városközponton visz át, számtalan csodálatos épülettel találkozik a vándor. Barátaim már egy spanyol nemzetiségű zarándokkal kiegészülve fogadtak nagy-nagy lelkesedéssel, majd a beígért innivaló elkortyolgatása után már négyesben folytattuk az utunkat. Frissen szerzett hazai társunk Pamplonától néhány kilométerre, Cizur Menornál elakadt, a másik két legény gázt adott, én meg ismét a térdem rendetlenkedésével lettem elfoglalva. Szerencsémre éppen egy gyógyszertár előtti park padján próbáltam a fájdalmam miértjét megfejteni. A kopasz gyógyszerész azonnal megértette problémámat, miután felszisszenés kíséretében térdem külső fertályára mutattam. „Protein” mondta, s ezzel egyidőben elém helyezett egy csomag csodatévő pirulát. Miután kifizettem, azonnal az ajánlott mennyiség dupláját vettem be, hogy minél gyorsabban hasson. Hatott, legalábbis úgy hittem.
A többiektől jócskán leszakadva indultam a hétszázkilencven méteres Alto de Perdónra. Az embert próbáló szakasz nem mindennapi látvánnyal kárpótolt, hiszen a csúcsról teljes egészében gyönyörködhettem Pamplonában, s ezt a pompás élményt még a számtalan szélturbina vég nélküli suhogása sem tudta felülírni. Egy lábát fájlaló német hölgyet kértem meg, hogy a hely nevezetessége előtt, amely testes vaslemezekből alakított zarándokcsoportot formált, néhány fotót készítsen rólam. Ötpercnyi pihenő után vettem a hátizsákom, s indulni szándékoztam, ám ekkor érkezett egy szikár vándor. A tető néptelen volt már, hát felajánlottam, hogy az emlékmű előtt szívesen lefotózom. Néhány bemutatkozó szót is váltottunk. Ward huszonhét, foglalkozását tekintve szakács, és Belgiumból érkezett. Később kiderült, a tegnapi kiskocsmában kajált ő is, és hármunkra már ott felfigyelt.
Öklömnyi kövekkel nehezített meredélyen értem Uterga néptelen városába. Szűz Mária angyali szobra szeretettel betessékelt, de a fogadtatást egy ház ajtaja előtt elnyúló, rám ügyet sem vető keverék ebre bízta. Hamar megtaláltam a zarándokszállást, friss keletű belga zarándokszerzeményemet bemutattam a másik kettőnek, bár ő jóval előbb érkezett meg. Warddal kibővült kis csapatunk megvacsorázott, príma vörösbort is kaptunk repeta gyanánt. No, egyéb sem kellett a törődött testemnek, tudniillik lefekvés után egy-két szobatársunk eget rengető horkolása sem zavart. Azonnal mély álomba zuhantam.
Egyességet kötöttünk egymással, hogy az aznap esti célállomást meghányjuk-vetjük, de a reggeli indulást s az út megtételét mindenki maga alakítja. Teljesen kipihentnek éreztem magam, és bár a napnak még se híre se hamva nem volt, halkan összeszedtem a cókmókomat, és útra keltem.
A városka egyetlen terét aranysárga világítás fürösztötte, az egymásba karoló fák alagútját elhagyva, csillogó macskaköves sikátor kormányozott ennek a csodálatos fészeknek a széléig. Betértem egy korán kelő kocsmáros bárjába, elfogyasztani a szokásos cappuccinót, amit véleményem szerint a világűrben le s fel cikázó kis zöld emberkék is így rendelnek a csillagközi túráik alakalmával, de a spanyolok csakis cafe con leche (tejeskávé) címszó alatt hajlandók megérteni.
Mire a hátizsákom a megszokott helyére került, nem volt szükség fejlámpára, mert a kelő Nap elég fényt szolgáltatott az út menti jelzések megtalálására. Vidám olasz lánytrió haladt el mellettem, jóízűt „buenkaminóztunk” hogy aztán eltűnjenek a legközelebbi szőlősor fésülte lanka mögött. Visszafogott, nyugodt ütemben haladtam, a terep elviselhetőnek tűnt, kevés fával, ám a szőlőtőkék lélegzetelállító táncával nem tudtam betelni, kapkodtam a tekintetemet, semmiről nem szerettem volna lemaradni. Lorca település után Estelláig, ami úgy tíz kilométer lehetett, zajos autóút mellett vezetett Szent Jakab kitaposott ösvénye. Eleinte visszaintegettem a számtalan kedves dudaüdvözletnek, de ennek végnélkülisége erősen elfásította amúgy is hanyatló lendületemet. Már nem figyeltem a járműveket, magam előtt törtem a levegőt, utáltam a füstöt, a zajt, már a kürtölést is, de nyugtalanságomra hamarosan megkaptam a választ.
Estellába érve megpihentem egy patinás falikút köré épített terecskén. Bakancsomat levettem, majd a zokni következett. Ilyenkor szoktam vazelinmasszázsban részesíteni „fegyvertársaimat”. Miután jobb lábammal végeztem, szörnyű felismerést kellet tennem: bal lábszáram egyharmadával nagyobbra duzzadt. Nem akartam hinni a szememnek, hiszen egyelőre semmiféle fájdalmat nem éreztem, hát honnan ez a radikális változás? Mielőtt bekentem volna, előbb jéghideg vízzel alaposan lehűtöttem. A városból kiérve tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel, az alattomos sajgás egyszerre őrült fájdalommá hatalmasodott. Megrogytam, mint akinek fűrészfogas dárdát vágtak a vádlijába. Éjszakai szálláshelyemhez az onnan kilenc kilométerre lévő Villamayor de Monjardínhoz egy testet-lelket nem kímélő hegyi ösvény vezetett fel. Némi vízzel bevettem a lóadagnyi fájdalomcsillapító pirulát, s miután lényeges enyhülést éreztem, újra útnak indultam…
Rengeteg pozitív élménnyel lettem gazdagabb, míg Santiago de Compostela monumentális katedrálisa elé értem. Miközben Szent Jakab aranyszobrát átkaroltam, elmémben néhány kívánságomnak adtam „hangot”. Ezek egyike volt, hogy ismét adjon erőt nekem egy újabb zarándokúthoz.
Erő kell, hogy útra kelj, jóval több, hogy rajta maradj, de minden bizonnyal a megálláshoz szükségeltetik a legtöbb. A lélek gyötrődése túlmutat minden értéken és gyarlóságon, hiszen mi magunk vagyunk az út. Az út, amelyet teremtünk magunknak. Amikor megszűnünk létezni, utunk és az általunk teremtett világ velünk együtt tűnik el. Minden út vége olyasvalami, amin a beletörődés sem változtat. Akkor derül ki az igazság megálmodott terveinkről, mindmegannyi elgondolásunkról végérvényesen lehull a lepel, és végre-valahára előbukkan a világ valósága. Ha a képzelet nem ebből táplálkozik, nincs hitelesség, csak annak illúziója, amely többnyire tévútra visz.
Meghallgattattam.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Serfőző Attila
