Sz. Pál-Kutas Orsolya : Jókai emlékére

Nyomtatás

Mikor Jókainak bujdosás lett sorsa,

hiába a szép táj, nem fogott a tolla, 

föl-föl járt, egymaga, magos Örvénykőre,

s nézte, hogyan halad az ősz, be a télbe.

Vágyódva figyelte a szabad fecskéket,

kik a hideg elől messzire költöztek,

csak ő nem mehetett, szabad volt, mégis rab,

Tardona határát, nem zárta le lakat.

Eltakarta nevét, lefedte ruháját,

hogy ki is valóban, mások ne láthassák. 

Csányinak vendége, Rácznak a kántora,

a végtelen Bükknek magányos vándora.

Lett ő a falunak bolond leventéje,

ki kutyája helyett a botját üldözte,

a kis patak partján, papírmalmot rakott,

hol nevettek rajta a paraszt asszonyok.

Mégis; ha a falut, a csendőr kerülte,

volt szegény fejének bőven menedéke,

hol a suba alatt, hol a fa tetején, 

vagy a patak parton tekenő rejtekén.

Köszönetként ő ezt bőven meghálálta,

több regénynek dísze, e tájnak varázsa,

s amíg Őt olvassák szerte a világba’,

addig Tardonát sem feledi a fáma.