A távolságot kifeszíted, mint valami hajnali árbocot. Az üveggolyót már nekem adtad rég, mégis te hunytad le előbb a szemed… Csak az álmok maradtak el. Hagyod, hogy a szél belekapaszkodjon a szakadt vászonba. Fanyar ízű szavak tapadnak számra.
Hol a kezed, hol a hangod…
Reggelente ott állsz a híd közepén. Utánad fordulnak útjaim, de mégsem érlek el. Az évek végtelenre nyújtották árnyékod, vércsék ülnek válladon, idegen világok nyüzsögnek alattad. Ugorhatsz. Szabad vagy. Kibogoztalak magamból. Ne számold a csomókat, vastag volt a kötél, súlyos éveket tartott meg, születéseket, halálokat. Fogadd el a lebegést, a bús májusi szeleket. Nem szólsz, nem nézel rám, pedig nálad hagytam a kifakadt ég csendjét.
Most homlokodat takarja…
Nyirkos szemekkel néznek rám az öreg templom tornyai. Harangkondulásra érkezik az alkony. Lángoló zsiráfok futnak a füstszagú pipacsmezőn. Holló tépkedi tollát, egy szürke, magányos felhőn. Zuhog a sötét. Rögzül a kép. Fekete. Fehér. Az óriássá nőtt hegyek csendes jegenyéi közt fennakad a hold. Felsebzi rozsdás arcát. Körülötte éhes denevérek a megmaradt, zúgó fényeket lopkodják. Hasad a távol, ömlik a sötét. Szemed rám zárja az éjt. Nélküled tapogatom az éjszaka falát. Lepkéket szögelsz fel az égre, párnám alá rejtem a szárnysuhogást.
Hol a kezed, hol a hangod…
Kiszáradt szádban olvad el a tél. Szemedben varjak tanyáznak. Elhagy a táj. Köd előtted, köd utánad. Fekete. Fehér. Kitakar-betakar a felsíró fény. Két lélegzet közt tengerek dühös hullámai mossák el arcodat.
Megtanulom hallgatni hiányodat…
Legutóbbi módosítás: 2014.03.23. @ 19:16 :: Szilágyi Hajni - Lumen
