Ó te édes, te mostoha nézd, mi maradt
a tavaszból. És mi maradt belőlünk
a múlt sárszagú lábnyomaiban. Megkerestelek,
kibontottalak. Összeraktalak. Most te vagy
az egész, én maradtam a rész. Egy elrontott
férc. Szíveden. Életed, életem. Játssz
velem. Hinta-palinta. Nézd, repülök…
Talán elkap egy kéz.
Ujjaidon táncol az alkony. Hallgat a szó
a szádon. Arcodra szárad a jelen, kérges
kezeidből moha nő. Körülötted zörgő avar,
lombos fészket készít szíveden a zengő
tavasz. Csak a fecskék nem értek még ide.
Késik az idő. Késik a fény. Hinta-palinta.
Álmainkra zuhog valami idegen éjszaka.
Ó te édes, te mostoha. Rendet kéne tenni
végre, összegyűrt arcodra új tavaszokat
festeni. De már nem álmodhatok helyetted,
homlokod mögé nem bújhatok el. Öled
lakatlan sziget, körbe-körbe mély lövészárok.
Arcod a sűrű felhők felett lebeg. Mintha
aludnál. Dalt dúdol egy messzi nyár. Hinta-
palinta. Szádon fájdalmas csend-buborék.
Mélykék az éj. Tenyeredben télszagú utak
porosodnak, szemedben befagyott tavak
tükröződnek. Mondd, ha belém kapaszkodik
a zord szél, én kibe kapaszkodjak. Istenünk
nem egy, nem is kettő. Lélegezz nagyokat.
…három, négy. Hiába. Elfogytak a lépcsők.
Kegyelmet már nem kapunk senkitől. Bűnöd
van, lehet száz. Talán csak én. Hajamba kap
újra a szél. Hinta-palinta. Örvénylik az idő.
Ó te édes, te mostoha. Életünk, halálunk.
Mi maradt a tavaszból. Már se hinta-
se palinta. Nézd, zuhanok…
Talán elkap egy kéz.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.05. @ 17:51 :: Szilágyi Hajni - Lumen
