Vajdics Krisztina : A gangon

Nyomtatás

Hegedűs Lóránd kacsázó léptekkel vonul a kissé molett Margitka oldalán, a Széchenyi fürdőtől nem messze kanyargó úton. Láthatóan süt a beton, a lemenő napfény lágyan terelgeti a két alakot.

— Akkor hozzád? — érdeklődik kissé fakó hangon a férfi.

— Igen, de egy kicsit messze lakom — feleli bizonytalanul a hölgy, aki csak néhány órája, a fürdőben ismerte meg a mellette trappoló fiatalembert.

— Messze még a pesti este! — nyugtatja hetykén újdonsült lovagja, bár egy kicsit meginog közben.

Ekkor megcsörren a zsebében a telefon, de nem veszi fel. Élénken magyaráz inkább a mellette sétáló nőnek a Széchenyi fürdőről, annak építéséről. Időnként meleg hangú bókokkal árasztja el. Jól láthatóan minden utcát, beszögellést jól ismer errefelé.

— Hadd lássam a szemedet! Ugye, ugye? Tudtam én, hogy kék! Minden széplánynak kék szeme van! — súgja kedveskedve, és a sörösüveget lóbálva fals hangon énekelni kezd — Jaj de szép kék szeme van ma-gá-nak…

Egy autóbusz fékez mellettük, Lóránd a jármű felé pillantva még látja a másodikon lakó Kovács Tamara vöröses haját és a nemrég beköltözött albérlő szőke kontyát.

— Ott megy az a két bige a házból! — Látod, kisanyám, azoknak nincs szép kék szemük! Unalmas barna lehet mind a kettőnek!

A teltkarcsú hölgy egyre inkább ellazul, a hőség, na meg a sör hatására, s kicsit spiccesen nevetgél a Lóránd által előadott kissé erőltetett vicceken. Befordulnak egy kicsit kopottas, fekete graffitikkal telefirkált emeletes ház kapuján, felsietnek a lépcsőn, majd ott, a lépcsőházban, Margitka bejárata előtt Hegedűs Lóránd letérdel, és ünnepélyes hangsúllyal és mozdulatokkal váratlanul megkéri a húsos hölgy barnára sült kezét:

— Hölgyem, lesz a feleségem? — kérdezi, és mókásan piruettezik hozzá.

Margitka kacarászik kicsit, széles csípője és telt keblei csak úgy remegnek a nevetéstől, majd zavart mosollyal lakáskulcsa után matat. Hamarosan megtalálja, kinyitja a zárat, és betessékeli vendégét. Lóránd már az ajtóban kihasználja a nagyszerű alkalmat, és csókolgatni kezdi a nőt. Margitka, miután kihámozza magát az ölelésből, zavartan keresgél a szobában, bekapcsolja a tévét, majd a zümmögő tévéhangok közepette újra szenvedélyesen gabalyodnak össze.

— Na, megyünk valahová? — kérdezi Lóránd, kikászálódva az ágyból, ha lehet, még borzasabb hajjal, homályosabb tekintettel.

— Mehetünk — szuszogja Margitka, miután gyors zuhannyal hűtötte le felhevült testét.

Mivel itthon nem találnak semmi innivalót, elindulnak a Lóránd által ajánlott Zöld Miska felé, de addig is kocsmáról kocsmára kavarognak. Villamosról buszra, buszról villamosra szállnak, közben Lóránd mindenhol veszetten figyeli az ellenőröket. Már jól ismeri őket, ha egyet megpillant, villámgyorsan leszáll a jármű hátsó ajtaján. Margitka ringva cipeli súlyos kebleit, Lóránd egyre nehezebben tartja az egyensúlyt mellette. Mindenhol Margitka fizet.

Egy idő múlva már Margitkának is elfogy a pénze, addigra már a Zöld Miskában is megitták a meginnivalót, ezért a kócos vőlegény nagyvonalúan meghívja magához új menyasszonyát, mert otthon még értékes tartalékokat sejt. A gangos házig egymást támogatva kanyarognak, de amint belépnek, nagy hangzavart hallanak. Mindenki a külső folyosó rácsaira tapadva kiabál, morgolódik, suttog.

— Mi történhetett itt? — gondolja Margitka, amint Lóránd beinvitálja a lépcsőház kapuján. Homályosan látja, hogy jókora mentős legények egy hordágyon hoznak valakit.

— Menjünk, ne nézz oda! — dadogja a férfi, és esetlenül udvarias gesztusokkal kíséri végig vendégét a lépcsőfordulókon.

A hordágyon letakart alakból alig látszik valami, de a takaró alól kivillanó karokat látva már Margitka is sejti, mi történhetett, s ez a házban zajló párbeszédekből is könnyen kiderül. Ijedten követi Lórándot.

— Nem kellett volna annyit inni! — morogja Széplakiné, és mérgesen kirántja Széplaki kezéből a vörösboros poharat.

— Előre lehetett látni! — súgja Kótor Zoli a földszinten ácsorogva Tóth Ágotának, aki éppen most szaladt ki a gangra, bolyhos, rózsaszín törölközőbe csavarva.

— Már nagyon régen nem láttuk a folyosón — mondja Béla a harmadik emeletről kihajolva, és behúzza feleségét, Évát a lakásba, amíg Lóránd és Margitka elcaplatnak mellettük.

— Mi történt, apa? — kukkant ki Zolika, a kisfiuk, de apja azonnal betessékeli a lakásba.

— Nem neked való, gyere be! — süvölti. — Ezt nem hiszem el, már megint gól! — hallatszik érdes hangja a szobából.

— Akkor ma elmegyünk együtt vacsorázni vagy főzzek inkább? — szűrődik ki Éva hangja.

— Tízenegyeeees! Az anyátok röcsögit, most megkapjátok! — zúgja Béla, és erőteljes mozdulatokkal csapkodja a mellette tanyázó szomszéd Pista hátát. — Látod ezt, szomszéd? — kiáltja még a vékonydongájú fiatalembernek, aki nyilvánvalóan látja, hiszen ő is boldogan csapkod.

Éva a konyhában egykedvűen főzni kezdi a vacsorát. Lóránd és Margitka bemegy a lakásba, és kulcsra fordítják az ajtót. Lóránd telefonja eközben kitartóan csörög, nem veszi fel, vagy ha mégis, beledünnyög valami lerázónak hangzó szöveget. Lórándnál most rend van. A polcokon katonásan sorakoznak a CD-k, kazetták, a könyvespolcon a könyvek, szép számmal, a szekrényről le van törölve a por…

— Tegnap járt itt Sárika, a takarítónő — magyarázkodik a vendéglátó, mint aki maga is csodálkozik, milyen rend lett hirtelen. — Nem én voltam! — fűzi még hozzá — Anyuék fizetik.

— De ez itt már én vagyok — susogja bensőségesen, és hozzádörgölődzik Margitkához.

Margitka és Lóránd újra ölelkezni kezd, a mentő halkan kikanyarodik a ház parkolójából. Lassan minden lakó visszaszállingózik a gangról a házba. Döbbent némaság uralkodik el a külső folyosókon, csak időnként hallatszik a harmadikról a két férfi ujjongása, vagy az első emeleten lakó fiatal pár turbékolása. Kis idő múlva ezek a neszek is elcsitulnak, csak Lóránd ütemes horkolása és egy macska halk surranása töri meg a vasárnapesti vészjósló csendet.