Vasárnap reggel sziporkázó napfény aranyozza be a gangos ház emeleteit. Kovács Tamara a második emeleten vidáman ébred. A beszűrődő napfény első sugara kellemesen bizsergeti arcát, majd végigkúszik egészen hálóinge csücskéig. Nagy nap lesz a mai, gondolja magában, és lassan öltözködni kezd. Végre pihenhetek, ráadásul megismerhetem új barátnőmet, Ágotát!
Kényelmesen megreggelizik, majd minden szükséges holmit egy narancssárga strandtáskába pakol. Könnyed mozdulattal felkapja, kirobban a folyosóra, kemény talpú fapapucsa vidáman klaffog a visszhangos gangon. Lesiet a lépcsőfordulón és becsönget egy első emeleti lakásba.
Széplakiné, a második emelet szigorú őre, eközben egy bordó pongyolában tesz-vesz a konyhában, a hangokat hallva mérgesen kiáltja a még hangos horkantásokkal szundikáló urának:
— Hallod? Még vasárnap reggel sem lehet egy perc nyugtunk!
Mivel férje a füle botját sem mozdítja a reggeli morgolódására, újra a kukucskálóra tapad. Tisztán hallja a csengetést, és a vidáman csivitelő hangokat…
— Készen vagy?
— Persze, mehetünk!
A két újdonsült barátnő, Tamara és Ágota, már tegnap megbeszélte a vasárnapi kirándulást, így Ágota szöszke feje pár percen belül elő is bukkan az ajtóból, egy vörös strandtáska és egy összetekert gyékény társaságában.
— A Széchenyibe?
— Igen, induljunk!
A két nő lesétál a lépcsőn, és hangos csacsogással halad tovább. Tamara — úgy negyven körüli, vöröses hajú, kissé teltkarcsú, egyedülálló védőnő, aki már évek óta él ebben a házban kis kutyájával, Pamaccsal — ringó járással, szélesen gesztikulálva lépked. A szőke, vékony, magas Ágota — úgy negyvenöt körül lehet, már megjelenéséből is sugárzik az erő, a tartás, egy fővárosi bankban, ügyintézőként dolgozik, két hete költözött ide — kemény, határozott mozdulatokkal halad mellette.
— De akkor most elmeséled a szökést! — szól Tamara, aki már a tegnapi ismerkedésnél is hallott a zajló félben lévő válásáról, de a szökés részleteiről semmit sem tud.
— Rendben, majd ha odaértünk — válaszolja Ágota, miközben táskájában buszjegy után kotorászik.
Útközben vidáman cseverésznek. Időnként egy-két férfi utánuk füttyent az utcán, s hangos csevegésükkel a buszon is meglehetősen nagy feltűnést keltenek. A fürdő öltözőjébe érve, gyorsan apró fürdőruhába bújnak, majd a termálmedencék gőzében kavarogva úgy döntenek, kisétálnak inkább a szabadban lévő strandra. Meglátnak két napozószéket, ráheverednek és továbbcsacsognak.
— Ugye mondtam, hogy kend be magad! — figyelmezteti a láthatóan érzékeny bőrű, vörös hajú hölgyet Ágota, majd gondos mozdulatokkal feltűzi szőke tincseit.
— Igazad van! — rebegi Tamara, és gondosan kenegetni kezdi hófehér, kissé szeplős bőrét.
Közben ráérősen nézelődnek. A szomszédos nyugágyon egy fiatal anyuka napozik, időnként ránéz a közeli medencében úszkáló két kislányára és férjére.
— Csak óvatosan! — kiáltja, és újra belemélyed valami női lapba, talán Nők Lapja vagy Kiskegyed lehet. Kicsit arrébb különböző színű szalmakalapokban sorakozó férfiak sakkoznak a vízben, látszik rajtuk az összeszokottság, alig beszélnek, csak időnként csettintenek, ujjonganak vagy legyintenek egyet.
A két nő kedvtelve nézegeti a szobrokat, az épületet, a különleges, félkör alakú medencét, még egyikük sem járt itt, Tamara sem, pedig már tíz éve a fővárosban lakik.
— „Az épület Városligetre néző délkeleti szárnya klasszicista stílusú, legtöbb eleme azonban inkább neoreneszánsz” — olvassa Ágota hófehér okostelefonja böngészőjéből, majd érdeklődve próbálja felfedezni az épület külső díszítésében felfedezhető vízhez kapcsolódó motívumokat, stilizált vízi szörnyeket, kagylókat, halakat, sellőket. — „Ezeket az elemeket a belső díszítésként használt oszlopfőkön, díszedényeken, valamint a csempéken is alkalmazták.” Látod, mi mindenre jó a Wikipédia?
— Nézd, milyen vékonyak! Ez nekem sosem menne, ezeknek a lányoknak nincs semmi hasuk! — teszi szóvá lehangoltan Tamara, s mintegy önmegnyugtatásképpen jól behúzza a hasát.
Ő az épület díszítései helyett ezután inkább a körülöttük tangában, apró fürdőruhában sétáló hölgyeket és a színes, mintás bermudában flangáló férfiakat figyeli.
— „1926-tól épült meg Francsek Imre tervei alapján a fürdő uszoda része, melynek három medencéjét félkör alakban fogja közre egy friss reneszánsz stílusban elkészült épület” — jelenti ki mindentudó hangsúllyal Ágota, és kíváncsian nézegeti a kültéri medencék körüli tér szobrait s a hosszúkásan elnyúló medencék oldalán ágaskodó szökőkutakat. — „A két szakaszban megépített fürdő építészetileg egységes képet mutat, stílusában azonban eklektikus, historizáló” — olvassa tovább sebesen, majd felpillant, és vizslató szemmel tekint körbe. — Tényleg elég eklektikus a látvány, de szép, ugye? — firtatja, de barátnője láthatóan mással van elfoglalva.
— Ne is mondd, mostanában másfél kilót híztam, s nem tudom leadni, pedig alig eszek valamit… — panaszolja, és a közelebb lévő medence szélén terpeszkedő piros úszósapkás férfire kúszik a tekintete, aki divatjamúlt, kék-fehér fecske fürdőruhában, kezét szeme elé tartva, pocakját behúzva szemlélődik. Tamara megfigyeli, amint besétál a medencébe, úszik néhány kört, majd egy fehér székre telepedik, és két karját tarkóján összekulcsolva, behunyt szemmel napozik. Már a megjelenése is tekintélyt, hatalmat tükröz, bár nincs rajta öltöny. Nem sokkal messzebb, egy másik széken barna hajú lány ücsörög. A férfi átnéz a feje felett, egy lebarnult szőkét mustrálgat, majd felkapja a törölközőjét, és ruganyos léptekkel a kijárat felé siet. Látszik, időre megy, talán orvos vagy ügyvéd lehet, vagy valami menő cég vezetője. Magabiztosságát látva, bárkinek egyértelmű lehet, minden nap megfordul itt.
Tamara a napolaj gondos kenegetését megunva, halkan biztatja barátnőjét:
— Na, mesélj! Meghalok a kíváncsiságtól!
Ágota tompa hangon mesélni kezd:
— Úgy történt, hogy egy reggel eldöntöttem, nem megy tovább. Elkötöttem a családi autót, villámgyorsan összepakoltam a legszükségesebb dolgokat, betessékeltem a gyerekeket, és irány a főváros! Ha ezt Csernus doktor látta volna! Gondoltam, ekkora nagyvárosban biztosan nem talál meg az uram. Elég hamar találtam albérletet, és milyen jó, hogy éppen veled egy lépcsőházban! Ő pedig ottmaradt a családi házban. Várj, egy pillanat, csörög a telefonom — suttogja, és kapkodva előveszi a készüléket, rápillant a kijelzőre, majd lemondóan legyint. — Tudtam! Megint ő! Nem adja fel! Csak tudnám, mit akar! A gyerektartást nem kell fizetnie, övé a lakás, a gyerekek nem érdeklik, hagyjon engem békén!
Dühösen elteszi a telefont, és tovább mesél:
— A két gyereknek gyorsan találtam iskolát, magamnak munkát, beadtam a válópert… De az utcára még ma is félve lépek ki, hát tömören ennyi!
— Szóval, ilyen egyszerű egy szökés?
— Azért nem olyan egyszerű, lehúztunk együtt tizenöt évet, ezerszer mondtam neki, hogy elválok, ha tovább iszik. Egyszerűen nem hallotta meg…
Ágota szomorúan mutatja a karján húzódó égés nyomát. Tamara megint elszörnyed a látványtól, mint előző nap, amikor először látta.
— A lényeg, hogy eljöttél! — mondja kedvesen, és megsimogatja a szőke nő vékony karját. — De most már igazán élj egy kicsit, eddig teljesen bezárkóztál. A forradást észre sem lehet venni, hidd el!
— Most is azt teszem, nem igaz? — kérdezi játékosan Ágota, és szöszke fejét oldalra billentve kacsint egyet. — Milyen jó, hogy tegnap összefutottunk a lépcsőházban és megkérdeztem tőled, hogyan lehet eljutni a Széchenyibe!
Mindketten kényelmesen elhelyezkednek a fehér nyugágyon, és fejüket a Nap felé fordítva, békésen hallgatják a strandon időzők csicsergő neszeit, időnként kedvtelve gyönyörködnek a fürdő impozáns épületében, szobraiban. A Nap már magasan jár, egyre jobban éget, barnára sült férfiak, nádszál-karcsú leányok sétálnak el mellettük. Néha megszólal a parton a piros fürdőnadrágban cirkáló úszómester sípja, bőszen próbálja partra terelgetni a labdázó, ugráló, fröcskölő fiatalokat.
— Istenem, el sem hiszem, hogy itt vagyok! — súgja halkan maga elé Ágota, közben kérdőn barátnőjére pillant, mert újra megcsörren strandtáskájában a telefon. — A gyerekek biztosan nem lehetnek, táborban vannak, miattuk nem kell aggódnom, érezzék csak jól magukat, elég izgalomban volt részük mostanában! — mondja inkább magának, de azért közben nyugtalanul gondol rájuk és a távoli táborra, ahová leginkább azért küldte őket, hogy a válás dolgait nyugodtabban el tudja intézni.
— Itt vagy, nem lehet semmi bajod — nyugtatja Tamara, és újra a Nap felé fordítja fejét. — Ne is gondolj rá, ma pihenünk!
Határozott mozdulattal kikapcsolja Ágota telefonját, és visszahanyatlik a nyugágyra.
— Miénk az egész nap, pihenjünk! Jössz úszni? Felforral ez a napsütés!
Tamara pufók karja néhány perc múlva már a tisztán kéklő vizet simogatja, óvatos mozdulattal mérlegeli a hőmérsékletet.
— Egész jó, nem hideg! — kiáltja a medencéből.
— Nem tudok úszni! Menj csak! — mondja a csivitelő hangokat túlharsogva a szőke nő.
Tamara kis gömbölyű alakja, zöld úszósapkája eltűnik a tömegben, Ágota mellé pedig váratlanul leheveredik egy kissé kócos hajú, középkorú férfi, aki félig teli sörös poharat tart a kezében.
— Van egy cigarettája? — kérdezi.
Valószínűleg csak ezt a hirtelen kínálkozó alkalmat várta. Ágota ijedten konstatálja magában, hogy Hegedűs Lóránd az, a harmadikról. A lépcsőn kaptatva már többször találkozott kóvályogva dülöngélő alakjával.
„Sörre bezzeg van pénze!” — gondolja. — Nincs! — veti oda bosszúsan, foghegyről.
Lóránd sértődötten továbbaraszol, homályos tekintettel pásztázza a terepet, majd elszántan egy másik nő felé indul. Árad körülötte az italszag, de ez láthatóan nem zavarja azt a molett hölgyet, akit éppen széles gesztusaival, sziporkázó bókjaival szórakoztat.
Amint Ágota és Tamara délután az öltözőbe indul, még látják őket, jókora lángost falatoznak, közben halkan nevetgélnek.
— Biztos, a nő fizetett! — szól Tamara, miközben frissen leégett bőrét fájlalva, magára kapja könnyű, virágos nyári ruháját.
— Egészen biztos! — dünnyögi Ágota is, majd kisvártatva hozzáteszi — Látod, megint ez a típus talált meg! Jobb, ha nem ismerkedek, jól megvagyok én egyedül, és ott vannak nekem a gyerekek!
— Ne mondd ezt! — inti mókásan figyelmeztető mozdulattal barátnője. — Most már itt vagyok neked én is!
Az újdonsült barátnők terjedelmes szalmakalapjukat igazgatva, jókora strandtáskáikkal a vállukon, könnyeden beszélgetve sétálnak a buszmegállóhoz. Könnyű, virágos nyári ruhákban, klaffogó papucsokban üdítő látványt nyújtanak a lemenő nyári napfényben. A kanyarodó buszból hátratekintve még látják, amint Hegedűs Lóránd kacsázó léptekkel vonul a kissé molett hölgy oldalán. Jól láthatóan izzik a beton. A busz kitartóan rázkódik velük, bőrüket égeti a strandtáska műanyag füle, az ablakon néha beáramlik a finom nyári szellő, de tikkasztó a hőség. Végül a hosszú járgány befordul a megállóba és hangos morgással fékez a gangos ház előtt.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.14. @ 07:57 :: Vajdics Krisztina