Rémült ablakunkon nyújtózik az est,
könnyedén tartasz két látomás között.
Nem akartam én már a rettenetest,
de fénylő retinád visszatükrözött.
Fölém hajoltál, és ringott a végzet,
mégis, mintha most akarnék születni.
Óvlak, mint borostyán a tölgyfakérget,
melletted minden pillanat életnyi.
Mirhalelkű csendem, szótlanságom vagy,
dúlt világomban a megkövetelt rend.
Ha utolsó parazsunk is cserbenhagy,
szeretem majd az elviselhetetlent.
Őszbe bújok halkan, mint a gesztenyék,
könnyű búval várom, kibontasz -e még?
