— Fővezér, adja meg a jelet, azt hiszem, kezdődhet a viadal!
— Már jelzem is a kürtösnek, felség. Ott, oldalt a balszárny bástyáján repítse a csatatérre a háború kezdetét!
— Nagyon szép dallam, mindig szívesen hallgatom.
— Vezér, engem zavar ez a teszetoszaság. Azok a paraszt-gyalogok olyan rettenetesen hosszú ideig tötyögnek, hogy a lovasságnak alig marad lehetősége. Csodálom, hogy nem kaszabolják le őket hátulról. Hé, Vezér, nyújtsa a Távcsövet! Igen elindultak azok a köpcös, pocakos, időhúzó tramplik. Dobolnak…
A csatatéren, úgy ahogy tanították, szabályosan nekiindult az első vonal.
— B2-es, minket már megint le fognak kaszabolni. Ez annyira véres játék, hogy nem tudom kinek teremhetett meg összekunkorodott gondolatai között.
— Ha mindenki gyalog lenne, megtudnák mi a biztos első vonalbeliség…
— Parasztnak neveznek bennünket, pedig én kisnemes származású vagyok. Nem emlékszem olyan csatára, ahol közülünk egy is talpon maradt volna.
— Verd a dobot, te kis fegyvertelen mitugrász! Lehetőleg minél hamarabb dőlj ki, mert nem tudok a lovam szügye alá ügyetlenkedni! Rendkívül szeretek ugratni, most is ugratlak benneteket. Ha nem lépsz odébb, vagy nem esel el, a fejed fölött pöndörülök át. Odébb lépni nem tudsz, mert jobbra és balra van csak ütési lehetőséged, téged viszont bármilyen irányból, bárki, bármilyen fegyverrel bedönthet a lovam patája alá. Na, a beszélgető cimborád már kifeküdt. Hé, hordárszemélyzet, hurcolják le ezt az akadályembert és a többit is! Már mindkét oldalon kupacban hevernek.
A hetvenkedő huszárt telibe találta egy rézsút vágtató futár. Lovastól dőlt oldalára. Csak a paripa feje látszott, úgy tűnik, igen kisméretű lovasról volt szó.
— Döbbenet, az a paraszt elállta a gyalogom útját. Huszár, támadj, mert támad a másik oldali lovasság is! Vezér, küldd a futárt, hogy hozzon információkat, mert átláthatatlanná vált ez az egész!
— Ilyet még nem láttam… Az ellenség benyelte a hírhozómat, és a keservit, rám mászott egy ellenséges futár. Felség, végem van! Majd szóljon az órakezelőknek, hogy gyújtsanak értem egy…
— Hé, személyzet! Hurcolja már valaki el innen ezt a vezért!
— Felség, az a kellemetlen helyzet adódott elő, hogy körülvették!
— Én ilyesmit még nem láttam, a váram bástyái ide-oda mászkálnak! Maga most miért jött? Valaki fentről morog, márpedig nekünk itt dolgunk van, nem? Le kell győzni az ellenséget.
— Felség, a vezérének kampec, magát sarokba szorították. Azt hiszem, itt a lóhalál, a teljes huszárseregünk megsemmisülése. A gyalogság kitörése védekezésképtelen helyzetbe hozott, és a manipuláló kezek igen oktondi módon próbálják megmenteni magát. A lehetetlenben csak lehetetlen van. Ez nem kétesélyes.
— Valaki dugaszolja el ezt a megmaradt vészmadár bástyát! Úgy látom, szétlőtték az egész seregemet, a várból sem maradt semmi. Jaj! Eldőltem, csúszok a rettenetes mező irányába, most egy tasak nyel el, és mint ezerszer és ezerszer, szembetalálom magam a megnémult seregem minden tagjával. Valaki mondja meg, miért süllyesztik ilyen mélyre az uralkodókat!? A vezér vezércselt alkalmazott, segítséget nem kaphattam, tehát támadtam. Lépéskényszer után folytattam volna, de az a másik színű fittyet hányt a sáncolásomra… Nem egészen úgy történt, ahogy meséltem, csak sírok, sírok, mert ellépett előlem a gyalogom, mikor az ellenfél a huszár elől kettőt lépett, és a huszár elől is ellépett egyet. Aztán kihúztam a kihúzott négyes mezőig azt, aki a vezéremmel átlósan kaszabolt. Valahogy mégis én kaptam mattot. Az a kéz, amely irányított! Nem baj, szövetkezünk, fegyverkezünk, mert a következő háborúban nem csak csatát szeretnénk nyerni.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.05. @ 08:17 :: Boér Péter Pál
