— Hé, Pala, csupán egy bódén nyújtózkodsz. Tán rólad nevezték el a palotát? A zsindely meg leghátul, azon a kis vakarcs épületen, aminek neve sincs, de szépen megfeketedett. Ti elavult szerencsétlenek, nézzetek rám, pirosan virítok bele a jövendőbe! Engem úgy felszereltek, hogy sosem fúj le szél, vihar sem szed le, az esőt is tökéletesen felfogom. Nem mocskolódik össze a bőröm nyálkás koromszínűre, mint a horpadt, fanyar zsindelyé. Hozzád képest, te kis vacak proli, én vagyok a tervezők gyöngye. Számtalan méretben gyártanak. Ugyan kit érdekel más, mint önmagam? Magunkat itt — csoportosan, nagy francia forradalmárokként zengve: szabadság, testvériség, egyenlőség — valaki elégethetné már. Azt a mocskos zsindelyt főleg, téged pedig, hullámokba szerencsétlenedett pala, ripityára törhetnének.
— Te tudod, mi borsozta meg cserép barátunk hangulatát?
— Barátotok a nagykalapács!
— Éppen ez a műveletlenség, palatestvér, mert ha egy nagykalapáccsal rám sóznának, vele ellentétben, ugyan átszakadnék, de nem törne le egy palányi belőlem, belőled is csak egy parány.
— Mit makogsz, fatető?
— Ha a tudatlanság fájna, ordítanál, drága cserép. Már annyi hozzád hasonlót láttam röpködni az udvarban, alig győzték a darabokat összeseperni. Engem jól odaszögeztek, a palát is biztonságosabban, mint téged. Nem mindig a szépség uralja a háztetők létét, akad gazda, akinek a biztonság fontosabb. Beleöregedtem nyikorgó gerendáim és lécezetük hangulatába, én nem vagyok más, mint egy kiegyensúlyozott hangulat a hangulatban. A kis palatesó lemez is képes lemeztelenedni, azaz odébb hajítani magáról a gőgöt.
— Meghaladott őskövületek, nem az a világ járja már, amikor a rátok nem járó kalapács elkerült! Alig várom, hogy leverjenek benneteket. Én igazán szeretem az esztétikát és a modernizáció vívmányait, tehát kizárólag a saját fajtámat szeretném a kisebb és nagyobb épületek tetején látni. Mert valami nagy-nagy tüzet kell rakni ott hátul… Ez a formátlan kerámialemez majd elkeríti a zsindelyt, hogy ne okozzon kárt másban, aztán az izzó parázs martalékának adnak. A felkelő nap tóról visszaverődő, idekacsintó fényében már látom a kiegyensúlyozott nyugalmat. A nádas is susog, meg-meghajlik bölcsességem előtt.
— Lobog a tűz, kedves cserép! Átmenetileg egy irdatlan vihar kavarja föl a környék csendjét, s miután újrafoldozzák foghíjas egységedet — mert rengeteget vesz el belőled —, újra indulnak a kiszámíthatatlan napok. Amúgy erő, egészség neked, kis nádfedeles ketrec! Na látja, vele még sosem volt baj. Kapaszkodjon és készüljön, hamarosan megtanul repülni!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
