— Ez a csodabogár, meg kicsoda? — mutatott Morton időfelügyelő, a hatos kórterem egyetlen ágyán fekvő fejebúbjáig bekötözött betegre.
Stanner segédtiszt megvonta vállát:
— Nem tudom. Csak egy időcsavargó a sok közül. A járőr hozta vissza az ókori Görögországból.
Morton közelebb lépett a beteghez, akinek csak hosszú ősz haját és szakállát, no meg a száját láthatta, mert a szemeit borító széles kötés elfedte arcát.
— Mit keresett maga Görögországban? — förmedt rá a betegre minden bevezető nélkül.
— Homérosszal akartam találkozni — mondta lassan, nyöszörgő hangon a férfi.
— Azzal, aki az Antigonét írta? — kérdezett tovább a maga pattogós stílusában Morton.
A beteg szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg.
— Nem. Azzal, aki az Iliászt és az Odüsszeiát írta. Az Antigonét Szophoklész írta. Az egyiket legalább is. A másikat meg… — felemelte csontos kezét és lekezelően legyintett egyet.
Stanner látta, hogy főnöke arcába szaladt a vér. Az ajtón éppen akkor lépet be egy orvos:
— A beteg fáradt. Kérem, hagyják pihenni!
Morton sarkon fordult, és mint akit a kígyó mart meg, rohant kifelé a szobából. Az ajtóból visszavakkantott:
— Holnap folytatjuk.
— Nos, melyik században járt? Melyik városban? Talán mind a hétben? — kérdezte Morton, szokásos stílusában.
— Készültek a leckéből, felügyelő? — kérdezett vissza a férfi. Mivel sem Morton, sem Stanner nem válaszolt, folytatta:
— Igen, jártam mind a hétben. Időszámításunk előtt 782-ben, voltam Szmürnában és Kümében…
— Kivel találkozott ott? — szakította meg a felügyelő.
— Kümében beszéltem Krétheisszel.
— Ki volt az a Kértetisz vagy Krétetisz? — kérdezett újra Morton.
— Egy küméi mosónő. Egyesek szerint, ő volt Homérosz anyja.
— No, és tényleg ő volt?
— Nem. Mikor megismertem már hatvan éves is elmúlt.
— Gyerekei nem voltak?
— De igen. Volt három lánya, született egy fia is, de halva.
— És Szmürnában?
— Ott Phémioszt kerestem. De ő eltűnt egy hajótöréskor, mikor…
— Ki is volt az illető? — vágott bele a mondatba a felügyelő.
— Fáradt vagyok. A legközelebbi találkozásunkra készüljön fel jobban! — szólt a férfi és az oldalára fordult.
Morton köszönés nélkül, összeszorított szájjal távozott. Stanner magában dünnyögve loholt utána:
— Valahonnan nagyon ismerős. Én már láttam valahol a képét. Talán valamelyik nyilvántartóban.
— Legutóbb ott tartottunk, hogy Kümében és Szmürnában járt. És utána?
— Utána? 781-ben, voltam Kolophonban, Argoszban, Püloszban, és Ithakán, majd 773-ban Kkiosz szigetén.
— Merre járt, közben nyolc évig?
— Ó! Ne is kérdezze! Egy hamis nyomot követtem. Egy Homérosz nevű tengerész után kutattam. Hiába követtem Ciprusra, Föníciába Türoszba, még Egyiptomba is, kiderült róla, hogy egy ostoba fajankó. Khiosz után Iosz szigetére indultam. A többit már tudja, az időjárőr kommandósai elkaptak a hajón és visszahoztak.
— Végül is találkozott Homérosszal, vagy nem?
— Nem. Nem találkoztam. De bármilyen furcsa, a vak dalnokról nem is hallottak még. Az Iliászt és az Odüsszeiát sem ismerték sehol. Ez volt a szerencsém. Valamiből élnem kellett. Mivel tudom, mind a két költeményt kívülről, azokat tanítottam.
— Mind a kettőt kívülről? — kérdezte meglepődve a felügyelő. — Hiszen azok rettenetesen hosszúak.
— Igen. Az Iliász az 15693 sor, az Odüsszeia, pedig 12110.
— És maga ezt mind kívülről tudja? — hitetlenkedett Morton. — Ugye csak ugrat?
Stanner segédtiszt odahajolt Morton vállához és a fülébe súgta:
— Még mindig nem érti felügyelő? Ő volt Homérosz.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.22. @ 12:44 :: Bojtor Iván