Nagy Horváth Ilona : Mondd, mit…

 

 

Mondd, mit érne el az a bűvös,

     ki elmélet helyébe ellenőrizetlen, pőre életet rabol,
     bal pitvarába kínt gyömöszöl kényelem helyett,
     s magából húst szakít, ha enni kér az esztelen.
     Mondd, hős-e az, vagy áruló, ki vért árul törölve, törve bár, de veszve nem,
     ki tesz, ha tenni kell a naphoz, s nem riad, ha átlapozni kell,
     hisz embert rendelt minden egyes laphoz az,
     ki légbe írta dőre sorsaink, s ha elbukunk, magához úgy emel.
     akárha szíve dobbanása volnánk,
     pedig csak semmi, kézen fogva, lásd, a semmivel.
     Megannyi pór a porból.

Mondd, mit érdemel az a hűvös,

     decens csendek mögé búvó tükörrománc,
     ki visszfények üdvös fogságában kevélyen pózol,
     s parancsra lő.
     S ha háború után a kisgatyában inni tér a csaphoz, 
     csukott szemén szemérmesen megül a hűs vég,
     ma végre vége van,
     amott az ölmelegben békén csordogál a hűség. 
     Vacokra érve ennyi volt a rettegés, hogy elnyeli a cseppnyi rés,
     a nap heve hiába alkudott, akár a lámpafény, kioltva alszanak a csonka rébuszok.
     Mezítlábas koron merengni, mondd, mit ér,
     a semmi elől még a semmi is gondosan kitér:
     jegelve nyelvtövén a női nem nedvesre nyalt
     tömény igényeit.

Mondd, kit érne el az a zűrös,

     poros papírhegyek mögött fogant soványka ábránd,
     mi dolgainkból néha-néha átránt álmaink közé:
     sarokba bújt, koszos, kopaszra nyírt gyerek,
     kit fegyverek elé taszít a törvény álszent hallgatása,
     s kétségbe von a tiltott képzelet.
     Ha szökni mer, ki mar utána könnyel,
     ki kel birokra érte, mondd, az esztelen közönnyel,
     mi eltökélten súgja, ráció a csend, az e világok túlvilági csendje.
     Törékeny játékszer, ki elmereng a fiktív sóhajok fölött,
     nem hős, s ha nem veszett is el,
     a csenddel rútul eltörött.

Mondd, mit énekel az a bűnös…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.04.23. @ 21:02 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.