Radnó György : Ájulás

Nyomtatás

Levegő súlya bárdként hasít,

az ájulásba menekül az elme,

hogy onnan, mint föld alól ássa,

kaparja ki magát eszméletbe.

Először csak a szédülés enyhe,

lágyan enyhíti a fájdalmat,

majd szürke spirálba ernyeszt,

így taszítva rád az ártalmat.

A pillanatok hosszú értelme,

mely kiesik, így földbe verve,

oda lök gravitálatlan súlytalanság,

lejjebb már nem is lehetne.

Aztán az ébredés, oly szép,

ahogy fények táncolnak,

mintha ezer orsó fonál égne,

ahogy tüzet fog gubancos cérna.

A küzdés ideje, zsibbadó test,

mozdul a simogató némaság

a zajos világra, újjászületés,

új illatok és ismerős léhaság.

Lüktető hajszálerek pókfonala,

ver a szív zajt, s fáj a mozdulat,

újra zsibbaszt, újra jó, hogy vagy,

csak szívem állt meg, ő így mulat.

… a káosz is egyfajta rend…

Hát akkor nem jelenik meg, szerintem amit leírtál az igaz, pont ilyen az ájulás is, csupa káosz és ilyen amikor visszatér az ember belőle, hol benne, hol kívül, persze csak ha sikerül visszatérni… 

Gyuri, vannak benne jó, elérhető képek, de összességében csak káoszt érzek benne, mintha hirtelen, egyszerre mindent meg akartál volna írni…a feltett képpel „összhangba”, de hol a kép került előtérbe, és a versed zuhant ki… és volt, hogy fordítva…

Én hiába válogatnám ki az érezhető gondolatokat, ezt az egységet csak te tudod megtörni, visszafele bontva… egészen az alapokig, és újra építeni…