Nem annyira konkrétan, csak úgy általában:
az élet folyamába belemerészkedem,
míg még biztosan járhat a mélyben a lábam
és jól forog az eszem, nem remeg a kezem.
Sodródni céltalan, a kapálózás kevés
és lehúzna a kilátástalanság súlya,
mint a szeretet nélkül való szeretkezés:
mint sivatagban, áramlatok ellen úszva.
Látod, nem szabhatod meg, mit adsz becsületbe,
tudatják majd: mindegyiknek megvan az ára
hát, rosszlányokat ne vegyél a jó szívedre,
elég, ha csak mélyebbre nyúlsz a pénztárcádba.
Fájó kérdésekre a magány pusztán bevett,
unalmas közhelyekkel felel, mint egy inas:
nem sért meg, nem figyel rád, még csak ki sem nevet
– nyilván semmire sem tart – habár udvarias.
Már csak a ”remény hal meg utoljára” elvén
lövészárokként tátongó fedetlen sírok
mellett, egy lélekben régen halott nép nyelvén
címzett nélküli szerelmes verseket írok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Schifter Attila
