Ha csak elmúló szépség a kincse,
’s csábosan játszik félvilági nőt:
gyűlő(lt) tartozásod lesz a nincse,
hát ne szánj rá érzést, szót és időt.
Kinek szívét gúnyolhatja némber,
és barátok ellen véd vélt hazát,
szájából árad a frázistenger:
mocsárként fojtva a halk igazát.
Mielőtt hamisságának megnyer,
tudd, midőn hallanád hazug jaját:
csupán csak egy komolytalan ember
veszi megint komolyan – önmagát.
’S az üres ígéret országában,
hol a törvény is papírsúlytalan,
a más bérén vigadó prímásban
merülhet csak az fel – hogy súlya van.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.01. @ 18:09 :: Schifter Attila
